Hiszed? Nem hiszed? Tudod? Látod?
Hogy ki a hívő és ki nem, senki nem tudja megmondani. A hit az ember legszemélyesebb, belső titkai közé tartozik. Valamiképpen mindannyian be vagyunk zárva önmagunkba, ahonnan szeretnénk kitörni. Szeretnénk látni, hogy van értelme az életünknek. Amikor arra ébredek, izzadva, remegve, hogy lehetne úgy is, hogy nem ébredtem föl, akkor húsba-vérbe vágó a kérdés: Miért? Mi végre vagyok itt, ezen a sokszor nehezen átlátható, olykor azonban csodálatosan szép világon?
Kosztolányi Dezső így kiált föl Hajnali részegség című versében: „az égbe bál van, minden este bál van” A természet csodája, a csillagos ég leírhatatlan szépsége láttán fakad föl belőle a kérdés: „…hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, / miféle ringyók rabságába estél, /…s csak most tünik szemedbe ez az estély?”
Amikor az apostolok elbeszélik Tamásnak, aki nem volt ott az utolsó vacsora termében akkor, amikor az első húsvét estéjén az Úr megjelent nekik a zárt ajtókon keresztül, az első reakciója nagyon természetes. Nem hiszem. Hacsak nem látom, hacsak nem tapintom, nem hiszem. (Jn 20,19–31)
Hinni azt, ami hihető, nem kell: előbb-utóbb majd belátom a valóságát.
A hit ahhoz kell igazán, ami emberi ésszel föl nem fogható.
Ahhoz kell, ami hihetetlen. S az, hogy a megkínzott, megfeszített, meghalt és eltemetett Jézus egyszerre csak a zárt ajtókon keresztül megjelenik, és azt mondja: Békesség! – azt puszta elbeszélés alapján nehéz elfogadni. Hihetetlen. Az, hogy aki meghalt, most fogható, tapintható módon megjelenjen, az fölülmúl minden emberi elképzelést.
Hacsak nem látom, hacsak nem tapintom, nem hiszem! – mondja Tamás.
A megfeszített, meghalt és eltemetett Jézus azt mondja: Békesség!
Egy hét múlva ismét együtt vannak. Jézus újra megjelenik. Néven szólítja Tamást. „Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” – mondja neki a Mester.
Elképzelni sem tudjuk, mi ment végbe Tamásnak a lelkében, amikor megérinthette Jézust.
Amikor névre szólóan bátorította őt: Ne légy hitetlen, hanem hívő!
Hozzátartozik az ember lényegéhez, hogy szeretné megismerni a világot. Szeretne a dolgok mélyére látni. Szeretné megérteni az összefüggéseket. Szeretne választ kapni nemcsak a dolgok „hogyan”-jára, hanem arra is, hogy „miért”. Miért élünk?
Miért éppen most élünk? Miért ezzel a tudattal élünk?
Miért nem máskor születtünk? Ha megszülettünk, miért halunk meg? Nem elégít ki senkit sem a tapasztalás, hogy megöregszünk, hogy szerveink lassan felmondják a szolgálatot. Vagy hogy egy váratlan vihar elsodorja az életerős fiatalt, és vége… Ha megszülettünk, miért halunk meg? Ha úgyis meghalunk, akkor egyáltalán miért születtünk meg?
Ha megszülettünk, miért halunk meg?
Tele van az életünk megválaszolatlan, válaszra váró és ésszel meg nem válaszolható kérdésekkel. Húsba, vérbe, elevenbe vág a sok miért. S leginkább a végső miért…
„miért nő a fü, hogyha majd leszárad,
miért szárad le, hogyha újra nő?”
Miért nő?
Sokan mondják, könnyű annak, aki tud hinni. Már gyermekkorában megtanulta a hittanórán, s ez a tudás biztonságot ad neki az egész életére. – Jó dolog gyerekkortól belenőni olyan családba, olyan közösségbe, amelyben élő a hit. De a hit sokkal több, mint tételek ismerete. A hit létezésem legégetőbb kérdéseivel van összefüggésben.
Aki komolyan veszi az életét, nem kerülheti el a nehéz helyzeteket, és meg kell tapasztalnia a hitetlenség kísértéseit és sötét éjszakáját.
A hit lényegéhez tartozik, hogy átérzem és átélem: ebben a világban nem én vagyok az ura a teremtésnek. Meg kell sejtenem, hogy van fölöttem Úr, aki nem kegyetlen bíró, hanem irgalmas atya. Van Isten, „kit a bölcs lángesze föl nem ér” – miként Berzsenyi mondja Fohászkodás című versében. Így folytatja: „Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet”.
Léted világít
Sokan gondolják úgy, hogy távol vannak a hittől. De ahogyan a hívő embernek nap mint nap meg kell küzdenie személyes hitéért, ugyanúgy a nem hívő is naponta találkozik az elbizonytalanító kétellyel: hátha mégis másként van...
Hacsak nem látom, nem hiszem! – mondja Tamás. Jézus pedig, miután találkoztak, boldognak mondja őt. Boldognak, mert látta. S még inkább boldogok azok, akik bár nem látták őt, mégis hisznek.
A hit mélyen összefügg a bizalommal. Azzal, hogy ha erre a világra születtünk,
valaki akaratából születtünk erre a világra. Hogy célja van velünk. Hogy létezésünknek értelme van.
Hogy valaki hívő-e vagy sem, a legszemélyesebb ügye, belső vívódásainak és az Isten kegyelmének eredménye. A hit megvallása már közösségi ügy. Azokhoz tartozom, akik hasonlóképpen gondolkodnak a világról, az életről. A közösség, amely áthagyományozza a hitem tartalmát, segít, támogat. A hit közös megvallása vallási közösségben történik. Évszázadok hagyományai szerint megjelenik a hívők közösségének hitvallása az ünnepekben, az élet különböző tevékenységeiben, egymást erősítő gyakorlataiban.
Évszázadok hagyományai szerint
A keresztény hit megvallása: az, hogy Jézus Krisztus az úr az életemben, elkötelezettséget jelent. Tamás apostol, a kételkedő, amikor megtapasztalja, hogy Jézus él, csak ennyit mond: Én Uram, én Istenem!
Jézus nem kényszeríti rá magát senkire. Tanítványait küldi a világba az örömhírrel. De
minden embernek személyes szabadságában áll ezt a hírt elfogadni vagy elutasítani.
Így volt ez Tamás esetében is.
Rónay György írja:
„Jézus egyedül és fegyvertelenül lép be a zárt ajtón; nem zúdít angyali légiókat erre a kételkedőre. Nem fordul el tőle; ellenkezőleg: odafordul hozzá. Odafordul azokhoz, akik nem látnak és mégis hisznek, de nem fordul el attól sem, aki nem hisz, amíg csak nem lát. Azt mondja Tamásnak és a tamásoknak: Ne légy hitetlen, hanem hívő; de nem azt mondja nekik: Hunyjátok be a szemeteket és úgy higgyetek… Mert a hitnek sokféle útja van…” (Rónay György: Zakeus a fügefán)
Az élettel, halállal, hittel-hitetlenséggel vívódó Kosztolányi így fejezi be már idézett versét, a Hajnali részegséget:
„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.”
