Milyen emberi, és mennyire rólunk szól az emmauszi tanítványok történetét elbeszélő evangéliumi szakasz. (Lk 24,13–35) Minden ember életében vannak mélypontok. A reményvesztettség állapota. Amikor csalódunk. Amikor úgy érezzük, hogy elveszett minden. Nagy dolgokat láttunk, sok szépet és jót átéltünk, majd

egyik pillanatról a másikra összeomlik minden. Vége. Bevégeztetett. Pedig azt reméltük, hogy…

Hozzátartozik az emberhez a remény. Nem adjuk fel csak úgy az elképzeléseinket. De vannak helyzetek, amikor elsötétedik a világ, és úgy érezzük, nincs tovább. Nincs értelme annak, amit tettünk, kár volt hallgatni bárkire is, összeomlott, megsemmisült a jövő. Elsötétül a világ. Kilátástalanná válik minden.

Csüggedten, leverten mennek haza (a szerző fotói)

 

A két tanítvány Jeruzsálemből csüggedten, leverten megy haza. Ahhoz, hogy valami nagyszerű történjen az életünkben, sokszor el kell hagynunk azt, ami eddig biztosnak látszott. A halászoknak ott kellett hagyniuk a hálót. Ott kellett hagyni a biztonságos megélhetést. Ott kellett hagyniuk ezeknek a tanítványoknak az emmauszi otthont, hogy kövessék a Mestert, aki számukra teljesen elképzelhetetlen útra és feladatra hívta el őket. De

Jézus elhívó szavában volt olyan erő, hogy otthagytak mindent, és követték őt,

annak ellenére, hogy kimondta: A rókának odúja van, a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. (Mt 8,20)

Jézus követése nem kényelmet, hanem áldozatvállalást, odaadást, elköteleződést kíván. Kereszthordozást. De valamiért mégis érdemes: azért, hogy miénk legyen az élet teljessége. Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét! – mondta Jézus. (Mt 16,24)

Arról is beszélt, hogy neki magának sokat kell szenvednie. Előre megmondta saját halálát is.

A tanítványoknak azonban, akik lelkesen követték, elképzelhetetlen volt, hogy ez be is fog következni. Ez nem lehet, ez nem történhet meg! – mondja Péter. (Mt 16,21–22) De arról is beszélt, hogy harmadnapra föltámad.

Előre megmondta saját halálát is

 

A két tanítványról szóló evangéliumi részletben, amikor csüggedten bandukolnak, már délután van. Azon a napon, amikor üresen találták a sírt az asszonyok. Amikor a tanítványok közül is voltak, akik elmentek a sírhoz, és mindent úgy találtak, amint azt az asszonyok elbeszélték.

A két csüggedt, reményvesztett tanítványhoz, akik otthagyják a remények, az új élet reménységének városát, Jeruzsálemet, útitárs szegődik. Maga Jézus, a föltámadott, az élő. Nem ismerik föl. „Látásukban akadályozva voltak” – mondja az evangélista. Magunk is sokszor megtapasztalhattuk, hogy amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, hogy

nincs már értelme semminek, magunkba fordulunk, nem veszünk észre semmit, magunkba zárkózunk. Látásunkban akadályozva vagyunk.

Jézus, akit nem ismernek föl, megkérdi, miről beszélgetnek az úton. Ők pedig elmondják az idegennek, aki talán az egyetlen szerintük, aki nem tudja, mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban.

Jézus nem fedi fel magát. De kíséri őket. Velük van. Az Írásokat magyarázza, mi mindennek kellett megtörténni az Emberfiával.

Hazaérnek. Alkonyodik. Lemenőben a Nap. „Maradj velünk!” – mondják az ismeretlen útitársnak. Mert jó volt, hogy valaki kísérte őket. Jézus betér hozzájuk.

Udvardi Erzsébet: Maradj velünk! (részlet)

 

Amikor az asztalnál kezébe veszi a kenyeret, akkor ismerik fel őt. Akkor megnyílik a szemük. De Jézus eltűnik előlük. Rádöbbennek: az Úr az! Él! Lángolt a szívük – így emlékeznek vissza arra, ami az úton történt, amikor az útitárs az Írásokat magyarázta.

A találkozás megváltoztatja az életüket. Jézus él! Ezzel a hírrel sietnek vissza a többi tanítványhoz. A tizenegy és a többiek ugyanezzel a hírrel fogadják őket.

A találkozásokra mindannyiunknak szükségünk van. Magunkba zárva csak a kudarc terheit hordozzuk. A találkozások képesek arra, hogy megnyissák a szemünket: az Élet él! El kell fogadnunk, hogy reménytelenségünk, kudarcaink közepette

megszólítson bennünket a másik ember. Az, akiben felismerhetjük a közöttünk jelen lévő Urat.

Aki azért jött, hogy életünk legyen.

S ha valóban Krisztushoz tartozunk, aki bennünk él kegyelmével, nekünk magunknak is vennünk kell a bátorságot, hogy reményvesztett társaink kísérői legyünk. Meg kell éreznünk és értenünk az emberek fájdalmát, csüggedtségét, kiábrándultságát. Szinte észrevétlenül melléjük kell szegődnünk. A másik embernek

nem arra van szüksége, hogy okosakat mondjunk neki, hanem hogy vele legyünk. Hogy megérezze: nincs magára hagyva.

Úgy, ahogy mi is szeretnénk érezni, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, és minden reménytelenség ellenére van remény.

Uram, köszönöm, hogy sosem hagysz magamra engem! Köszönöm, hogy nemcsak meghívtál, de kísérsz is engem életem útjain. Maradj velem, maradj velünk! Már esteledik. De a sötétséget legyőzi a húsvét hajnalának fényessége.