Legyetek éberek! Az evangélium figyelmeztető szava advent első vasárnapján ezt mondja ma nekünk. (Mk 13,33–37) Ébernek kell lennünk. Az egyre sötétebbé váló napok során a Fény ünnepére készülünk, Jézus születésére, aki bevilágít az ember éjszakájába.

A visszatérő házigazda képe vonul végig az evangéliumon. Szolgáira sok mindent rábízott: s amikor visszatér – ki tudja, mikor? – ébren, készenlétben akarja találni a szolgákat.

„Reánk bízatott az élet…”

Éberen lenni: annyit jelent, mint figyelni, kapcsolatban lenni a környező világgal. Tudunk-e figyelni? Éberek vagyunk-e?

Észrevesszük-e a sötétben a jeleket, a szelíd üzeneteket?

A jelekből olvasni lehet: ismerem-e, értem-e a világ jeleit, az Úr üzenetét? Mindannyiunkra sok minden bízatott. A görög papszentelési szertartás csodálatos jelenete, amikor a szentelő püspök az újonnan felszentelt pap kezébe adja a kenyeret ezekkel a szavakkal: fogadd bizományba a mi Urunk, Jézus Krisztusnak drága Testét, és őrizd meg azt az Úr eljöveteléig! A papra Krisztus szolgálata bízatott. A szülőkre a gyermek, a tanárra a diák – minden gyermekre: sokféle adottság, képesség. Mindenkire emberség.

Belemenekülök a látszatvilágba 

 

Éber vagyok-e? Ha álomvilágban élünk, s nem vetünk számot igazi önmagunkkal, nem vagyunk éberek. Éberségünket csökkentik, sőt akár teljesen meg is szüntethetik furcsa kábítószerek: ha örökös hangfüggöny vág el a külvilágtól és önmagamtól; ha eszeveszett nyüzsgésbe, tevékenységbe menekülök és nem merek szembenézni önmagammal; ha belemenekülök a látszatvilágba, és kritikátlanul azonosulok mindazzal és mindazokkal, akiket és amiket elém vetítenek. Elveszítem az emberségemet.

Megdöbbentő tény: egyedül az ember az a lény, amelyik önmaga szintje alá tud süllyedni. S az elkábított-elkábult ember ilyen.

A figyelő, a nyitott, az éber, a találkozásra kész ember pedig képes arra, hogy önmaga fölé emelkedjen.

Az adventi időben nagy a kísértés arra, hogy a tiszta várakozás helyett valami furcsa mohóság vegyen erőt rajtunk. A világ, ez az egyre világiasabbá váló világ üzletet lát mindenben. Az elcsendesedés helyett a tülekedés látszik utcákon-tereken, szinte mindenütt. Karácsonyi díszekben – dísznek nem nagyon mondható cicomákban pompáznak kerítések, oszlopok, kapuk, fenyőfák. Karácsonyi énekektől hangosak a plázák, bevásárlóközpontok, utcák és terek. Feledésbe merül, hogy mi is tulajdonképpen az advent. Adveniat: a latin szó annyit jelent, hogy „jöjjön el”. Az advent ideje a várakozás időszaka, nem a kényszeres ünnep előtti bevásárlási láz ideje.

Kényszeres bevásárlási láz

 

Hatalmas csomagokkal loholnak emberek föl és alá, egymást szinte eltiporva. A csomagokban ajándékok, mert ajándékot kell vásárolni, mert úgy gondoljuk, hogy drága ajándék nélkül nincs karácsony.

Az adventi várakozás lényegéhez tartozik, hogy

megtisztítjuk eldurvult szívünket, csendet teremtünk önmagunkban és a környezetünkben.

Megkeményedett, érzéketlenné vált egész érzésvilágunkat valamiképpen tisztába tesszük. Éberségünkkel képessé tesszük magunkat arra, hogy találkozzunk a mindannyiunknak életet ajándékozó Istennel, a Betlehemben megszületett Jézusban.

Szeretetre vágyakozás

 

Tudom jól, változik a világ, de azt is tudom jól, hogy az ember lényegében ugyanaz most is, mint kétezer évvel ezelőtt. Szeretetre vágyik, emberségre, igazi melegségre sóvárog. S ezt a vágyakozást nem tudja betölteni semmiféle drága ajándék, amit az adventi vásárok tülekedésében sikerül megszerezni, hogy majd a karácsonyfa alá kerüljön és örömet okozzon. A karácsonyfa alá tiszta, igazi, őszinte – nem „becsomagolt” – emberséget kell tennünk.

Ahhoz, hogy emberek tudjunk lenni, szükség van arra, hogy virrasztani, várni tudjunk. Hogy ne tompuljanak el az érzékeink. Hogy valóban érző lények legyünk ebben a világban, nem pedig olyanok, akiket elvakítanak, elkábítanak a mindent pénzzé tenni akaró hatalmasságok.

Ilyenkor, advent idején gyerekkori emlékek is felbukkannak bennem.

Fagyos hajnalokon adventi szentmisék, titokzatos esték, a Luca-napkor egy tálba helyezett marék búza,

amely ahogy közeledtünk az ünnephez, úgy sarjadt, növekedett. Édesapám számunkra érthetetlen foglalatossága, nem tudtuk, mire, de láttuk, hogy valamire nagyon készül.

Hetek múlva eljött a karácsony. Szenteste, amikor már egészen sötét volt, megjött a Jézuska. Nem sokkal előtte megjött az öreg doktor bácsi is, aki Manci nénivel, feleségével nálunk töltötte a szentestét. Tibi bácsi mondta: Láttuk az angyalokat! Hozzák már a karácsonyfát!

Hetek múlva eljött a karácsony

 

Én pedig – senki sem gondolta, hogy valamikor teológiát is fogok tanulni – mérgesen mondtam: „Ha maga az angyalokat látta, akkor hazudik! Az angyalok lelkek, azoknak nincs teste, azokat nem lehet látni!”

A nagyszoba ajtaja kinyílott. Letérdeltünk, imádkoztunk. Égtek a gyertyák, csillagszóró szórta a sistergő apró csillagokat.

S a karácsonyfa alatt volt az igazi csoda. Egy egész baromfiól. Kiscsibék, kacsák, lovak is, tehenek is, vékony ragasztott deszkából fűrészelte a karácsonyi jó szellem. Volt istálló is a lovaknak, volt kisebb kuckó a csibéknek, tyúkoknak… Volt még szép zöld fű, közte a kis Jézus jászlával – akkor még nem tudtam, hogy Luca napján édesanyám ezért tette a búzát egy nagy tányérba.

A legemlékezetesebb karácsonyi ajándékom ez a baromfiól. Édesapám fűrészelgette esténként a figurákat,

amikor mi, gyerekek már aludtunk. S a szaloncukrot is akkor főzte és csomagolta édesanyám, amikor azt mi nem láthattuk.

Lehet-e látni az angyalokat? Azóta tudom már, hogy igen. S ne felejtsük el megköszönni nekik, hogy rajtuk keresztül látogatott meg minket az Isten.

Ne féljünk várni. Ne féljünk virrasztani. Ne féljünk igazi ajándékot adni. Emberséget. Magunkból. Szeretetből.