„Az emberi élet nem a miénk, azt az emberek
szolgálatában oda kell ajándékoznunk másoknak.”

Arra ébredtem, hogy máltai rendtársaim Kozma Imre atya halálhírét az éter hullámain juttatják el hozzám, aztán már a rádió híradását is hallhattam. Rövid döbbenet. Tudtam, hogy Imre atya súlyos beteg, korábban erről is kaptam hírt. Azután egy fohász: adj, Uram, hűséges szolgádnak végre örök békességet és világosságot! Mert amíg a földön, ebben a világban élünk, még tiszta törekvéseink, szándékunk ellenére is homály, tévedés, komoly akadályok közepette élünk és küzdünk.

Ahogy rövid imában megemlékeztem Imre atyáról, elindult bennem a „párhuzamos életrajzok”, a „kortárs élmények sora”, és azóta is egyfolytában tűnnek fel szemem előtt találkozásaink, beszélgetéseink, közös munkánk, csalódásaink emlékei, végül az utolsó évek távolsága, amelyekben már csak hallomásból tudtunk egymásról.

Most ismét elemi erővel jelent meg hangja, beszéd-
módja, mosolya, időnként provokatív mosolya, mindig kész egészséges kritikája, paraszti józansága és merészsége, hogy cselekedjen és ne tétovázzon. Míg mások tűnődtek, netán jogi kapaszkodókat kerestek, vagy felmentették magukat a cselekvés kötelezettsége alól,

Imre atya megoldotta: odament,
felmérte, cselekedett, és legtöbbször valami jó született többek, sokak számára.

Győri bencés diák volt, így visszatekintve alma materére, őt még a győri nagyok, a „klasszikusok tanították”, akik később is büszkék voltak egymásra.

Az 1970-es években egyetemista rendtársaimmal a Központi Szemináriumban laktunk, és hetenként, ahogy tanulmányaink lehetővé tették, átzarándokoltunk a pesti ferencesek templomába, ahol egy fiatal, kopaszodó, derűs tekintetű pap, Imre atya tartalmas, teológiai tekintetben igényes hittanórákat tartott. Ami emellett még megkapó volt benne: a szokásos kenetteljes egyházi stílustól eltérően kedvesen és a fiatalok, hallgatói iránti érezhető nagy megértéssel és még nagyobb szeretettel beszélt. Arra már nem emlékezem, hogy miről szólt, de a mód máig lelkemben van, én is próbáltam követni. Homíliái sokakat megszólítottak, fiatal felnőtteknek tartott konferencia-
beszédei alatt zsúfolásig megtelt a templom. Számos alkalommal nézett arcomba egy-egy belügyes. Egyértelmű volt a megfigyelés, a friss evangélium mindig, akkor különösen is veszélyes volt.

Imre atya következő állomása a zugligeti Szent Család-plébániatemplom volt. Százak jártak hittan-
óráira: azt tanította, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat, a világban is meg kell élni hitünket. Ekkor alakult ki körülötte az az önkéntes-
hálózat, amely később a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapját képezte.

Olyan zugligeti misén vehettem részt 1990 tavaszán, ahol egy már leendő magyar miniszter ministrált. Döbbenten nézett körül az ember, hogy itt valami nagy dolog, nagy változás következett be, ha ilyesmi történik.

Azután megrendült alattunk a föld, az NDK-ás polgárok tömege jelent meg Budapesten. Imre atya a zugligeti templom kertjében megnyitotta az első menekülttábort a keletnémet családok előtt, ezzel az akkori Európa legnagyobb humanitárius akcióját indította el. Negyvennyolcezer menekültet fogadott be Magyarország. A váratlan pillanatban a Német Szövetségi Köztársaságból érkezett Katolikus Karitász elnökének tolmácsa voltam kezdő püspökként, akivel a zugligeti plébánia kertjében táborozó németeket látogattuk végig. Imre atya szervezett, mosolygott, befogadott, biztatott, addig az egyházi cselekvésben szokatlan módon gyorsan oldott meg problémákat. A klérus felsőbb köréből meg is jegyezte akkor valaki: Kozma atya mindig „extra chorum cantat”, „kóruson kívül énekel”, azaz magányos utat járt, persze irigylendő sikerrel is és a megszokottnál nagyobb hatékonysággal.

A romániai forradalom alatt segélyszállítmányokat juttatott el a szükséget szenvedő településekre. Erdélyi missziójához csatlakozott a Központi Szeminárium tízfős teológuscsapata is. A fiatalok életre szóló gazdag tapasztalattal tértek vissza a szemináriumba. De ott volt Imre atya a délszláv háború szenvedői mellett is, és mindenütt, ahol segíteni kellett.

Ezekből az akkor éles kihívásokból született meg, persze küzdelmek közepette a Magyar Máltai Szeretet-
szolgálat, alakult számos segítő német kapcsolat.

Mintegy kikapcsolódásként a mozgalmas események között, Kozma Imre plébánost, Bolberitz Pál professzort és Várszegi Asztrik esztergomi segéd-
püspököt a budapesti Egyetemi templomban egyszerre vette fel máltai káplánjai közé a Magyarországon újraszerveződő Szuverén Máltai Rend.

Meglepetésként ért, hogy 1997-ben Kozma Imre atya felvételét kérte a Betegápoló Irgalmasrendbe, mely irányítása alatt megerősödött, és kórházaival az egészségügyi ellátás jelentős szereplőjévé vált. Imre atya az egyházmegyés státusból szerzetesi státusba lépett, így nagyobb függetlenséget, tágabb teret és önállóságot teremtett cselekvéséhez. Mélyen megértettem ezt a lépését, de ennek törékenységét is. Számos alkalommal voltunk együtt, és tárgyaltunk a budai Irgalmas Kórház jövője kérdésében. Ezen lépések kibogozása, ok-okozati össze-
függésének elemzése az egyháztörténészekre vár.

Persze a cselekvésben tévedni és hibázni is lehet, de aki ma és most nem mer cselekedni vagy dönteni, az a holnap lehetőségeitől is esik el. Imre atya halála igen aktív, szolgáló élet végére tett pontot. Hitünk szerint új élet kezdődött számára. Értékes és súlyos örökséget hagyott ránk.

Imre atya rendkívül tevékeny, alkotó élet után távozott. Elment, az emberi idő lejárt. Mindegyikünk sorsa ez. A szenvedő Jóbbal elmondhatjuk, elmondhatja most ő is: „Az Úr adta, engedte, az Úr elvette, áldott legyen az Ő neve.”

Imre atya, nyugodj békében!•