„Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni.” Mk 9,30–32
Féltek megkérdezni… Elgondolkodtató. A tanítványok, amikor Jézus a leglényegesebbről, haláláról, föltámadásáról beszél, természetes, hogy nem értik. De miért félnek, hogy föltegyék a kérdést? Akkor szoktunk félni a kérdezéstől, ha úgy gondoljuk, hogy a válasz számunkra nem lesz kedvező. Vagy ha nagyon mély titokról van szó.
Jézus azonban nem fél föltenni a kérdést a tanítványoknak: Miről beszélgettetek? Miről vitatkoztatok? Jézust érdekli a tanítványok élete. Az emmauszi úton is megkérdi a két tanítványt: Miről beszélgettek az úton? (Lk 9,33)
Jézus számára nem közömbös, hogy mi foglalkoztat bennünket. Jézus személyes kapcsolatot szeretne velünk. Párbeszédet.
Nem csupán tanít, hanem odafigyel a tanítványokra – és kérdez.
A tanítványok hallgattak. Nem mertek vallani. Mert arról vitatkoztak, ki a nagyobb közöttük. Jézus azonban a szívekbe lát, és mondja: Ha valaki nagyobb akar lenni, legyen mindenki szolgája.
Jézus értékrendje más, mint e világ értékrendje. Izajás prófétánál olvassuk:
„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55,8–9)
Az én útjaim nem a ti útjaitok... (A szerző fotói)
Nehéz kiszakadni kisszerű, nagyon is emberi gondolkodásmódunkból. Szeretünk mérni: hosszúságot, magasságot, súlyt… Szeretünk kitűnni a többi ember közül. Mindenkiben ott él a hiúság: vajon nem vagyok-e én több, értékesebb, mint a másik? Ki a nagyobb közöttünk? Ki a rangosabb? Protokoll-étkezésnél kínos gondossággal ügyelnek az ültetés rendjére, nehogy megsértődjék valaki, hogy nem a rangjának megfelelő helyet kapta.
Arany János írja Epilogus című versében:
„Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.”
Sokszor mosolygunk, ha címekkel, rangokkal teli fejléces papírt látunk, vagy névjegyet… Ugyanakkor, ha kitüntetésekről olvasunk, nehéz megszabadulni a hiúságtól. Ez nekem is kijárt volna, gondoljuk nemritkán.
Ki a nagyobb? Szokták mondani, hogy a bajban lehet megtudni, ki az igazi barát. S érdekes: aki éppen befolyásos pozícióba kerül, annak az ismerősei, barátai egyik napról a másikra megsokszorozódnak… Majd eltűnnek, ha már vége a hivatali rangnak.
Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen mindenki szolgája. A szolgálat nem mutatvány. Nem a nyilvánosság elé tartozik. Ugyanakkor nem szabad félni a megjegyzésektől, hogy ostobaság, amit teszel, semmi hasznod nem származik belőle.
„Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm” – jutnak eszembe Vörösmarty A merengőhöz írt szavai.
Jézus élni tanít bennünket. Új életutat mutat számunkra. Ő maga ad példát a szolgálatra. S aki őt akarja követni, ne féljen attól az úttól, amely a szolgálatnak, az odaadásnak, a másokért való életnek az útja.
Sokféle foglalkozás van. Érdekes módon napjainkban éppen azokra a hivatásokra, foglalkozásokra van egyre kevesebb ember, ahol a másikkal, az emberrel kellene törődni.
Pedagógus, ápoló, lelkipásztor: mondhatnánk úgy is, hogy ezek hiányszakmák. Hiányoznak az elkötelezett emberek.
S nem csak azért, mert anyagi megbecsültségük és társadalmi tekintélyük szerény. Ezekben a tevékenységekben az embernek merni kell adni önmagából. A másik emberrel való törődés mindig kiszakít belőlünk egy darabot.
De valóság, megtapasztalható valóság, hogy ha valaki meri odaszánni másokért az életét, az megtalálja azt. A visszajelzés nem azonnal érkezik. Évek, évtizedek múlva egyszer csak megszólal a telefon, és hallom: emlékszik? Akkor… és: Köszönöm!
Ki a nagyobb közöttünk? Cím, rang, kitüntetés, előléptetés… nagyon érthető, emberi dolgok. De az önzetlen szolgálat fölötte van mindezeknek. Azt is mondhatnánk, hogy isteni titok.
Aki befogad egy ilyen gyermeket – mondja Jézus a tanítványoknak –, engem fogad be. A gyermek befogadása szolgálatot jelent. A gyermek nem fog gazdaggá tenni. Nem leszek tőle „rangos” ember.
Ki a nagyobb közöttünk? Jó volna, ha észrevennénk a környezetünkben lévő, feltűnést nem kereső, áldozatosan szolgáló embereket. Jó volna, ha át tudnánk alakítani nagyon is e világi gondolkodásmódunkat, ki is az értékes ember. Jó volna, ha mindenki, aki a hatalom felelősségét birtokolja, s ezáltal sokak előtt tekintélyesnek tűnik, a szolgálat, az odaadás által válna valóban „ministerré”.
S az igazi tekintélyt nem a szavak, ígérgetések révén lehet megszerezni, hanem az elkötelezett szolgálat által.
Szolgálni az életet. Fölemelni az elesettet. Ruházni a ruhátlant. Meglátogatni a beteget. Ételt adni az éhezőnek.
A jézusi út valamiképpen ezt jelenti. Szükség van arra, hogy időről időre ország-világ előtt megmutassák magukat azok, akik kereszténynek vallják magukat. Jelen kell lennünk a világban. De minden szép fáklyás körmenetnél fontosabb, hogy megvalósuljon a jézusi óhaj: „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16)
Miről is vitatkozunk mi egymás között, mulandó életünk útján? Ne felejtsük a jézusi felszólítást: Aki köztetek nagyobb akar lenni…
„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek,
ahol sértés, oda megbocsátást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol szomorúság, oda örömet.
Uram, add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni,
mint hogy vigaszt várjak.
Inkább én törekedjek másokat megérteni,
mint hogy megértést óhajtsak.
Inkább szeressek,
mint hogy szeretet igényeljek.
Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat.
Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot.
Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre.”
