Esztergomi éveiben alakult ki Attila kettős elkötelezettsége. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) tanítása nyomán alapos felkészüléssel prédikációiban korszerű hitbeli ismereteket közvetített. Vasárnap esti miséi, homíliái az esztergom-vízivárosi plébániatemplomban a város fiatalságának érdeklődését egyre jobban felkeltették. Nem volt ezekben semmi politikai kiszólás, fricska,
csak a Szentírás korszerű értelmezését, a keresztény hit életalakító erejét
igyekeztek tanítani.
Nem kis gondot okoztak a korabeli hatalomnak ezek a vízivárosi vasárnap esték, amikor az egyébként csendes környéken egy templom (!) körül fiatalok csoportjai beszélgettek mise után. Hogyan kellene ez ellen fellépni?
Egyik kanonoki besúgójuk javaslata aligha nevezhető szellemesnek. A vízivárosi templom hirdetőtábláján felfedezte egy szutykos, rongyos hároméves brazíliai kislány fényképét a nagyböjti adakozásra szólító buzdítással. Szemérmetlennek minősítette. Farkas atya oldalszakállát pedig paphoz nem illőnek.
Bármily hihetetlen, akkoriban elég volt az egyházi ügyeket irányító hivatal számára ilyen primitív vád, ahhoz, hogy Farkas Attilát elhelyeztessék. Szegény püspök persze nem is tudta, miért követelik tőle ezt a dispozíciót.
Csakhogy Farkas atya akkor
már az egyházi gyűjteményi, múzeumi ügyek országos referense volt, ezért Budapestre helyezték:
lelkipásztorként csakhamar a Szent István-bazilikába, referensként az Országos Katolikus Gyűjteményi Központba. Igaz, itt a hírhedt Várkonyi Imre lett országos igazgatója, de ő az esztergomi besúgónál eszesebb lévén, nem szólt bele a munkába, amihez egyébként sem értett.
Így került Attila 1970-ben a budapesti Szent István-bazilikába, ahol megtalálta érdeklődő közönségét, különösen a rendszerváltozás után. A felkészült homíliákat sokan igényelték, és gyónói is sokasodtak.
De hogyan lett a múzeumi ügyek ismerője? Ez még az esztergomi évek gyümölcse volt. Amikor 1957-ben odakerült, megismerkedett a Keresztény Múzeumhoz delegált muzeológusok munkájával. Olyan kiválóságokkal, mint Mucsy András, Zolnay László, Mojzer Miklós, a restaurátor Varga Dezső és mások. Innen eredt egyre fokozódó érdeklődése a művészetek iránt, ami oda vezette, hogy a budapesti egyetemen elvégezte a művészettörténész szakot. Budapestre kerülése ezt is megkönnyítette.
Farkas atya életútja fájdalmasan indult. Édesanyja az ő 1929. február 28-i világra jövetele után röviddel meghalt. Részben óbudai nagyszülei, részben egy apácák által vezetett árvaház nevelte. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium után lépett az esztergomi szeminárium növendékei közé. 1952-ben szentelték pappá. Ezt követte kápláni működése öt helyen, Esztergom-Szentgyörgymezőn, Esztergom-Vár Főplébánián, Ásványrárón, Kemencén és Tokodon. Itt érte az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1957-től Esztergom-Vízivárosban lett kisegítő lelkész és mellette a Keresztény Múzeum referense.
Esztergomi éveiben nagy szolgálatot tett a zsinati liturgikus reform megvalósításáért.
Nagy viták és nehézségek árán készültek a fordítások. Farkas atya 1965-től az Országos Liturgikus Tanács tagja lett; országosan ismertté vált lelkes szervező tevékenysége, a lelkipásztorok továbbképzését szolgáló megbeszélések.
Nagy munkabírását mutatja, hogy 1967-től az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács titkárságában is dolgozott, majd annak titkára lett, ami sok utazással, szervezőmunkával is járt.
Mindehhez járult még 1969-ben az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ megalakulása, amelyben egyre több tisztséget vállalt. És mindezt úgy, hogy fiatal korától kezeltetnie kellett magát Hévízen, ahol orvosa azt jósolta neki, ha nem vigyáz, könnyen bekövetkezhet korai halála.
Idős korában is
zarándokutakat szervezett a Szentföldre, Rómába,
s ki tudja még hová. Mindig nagy érdeklődés élt benne a műemléképületek, különösen a szent helyek iránt.
Derűs egyéniségét ölelje magához az Úr!
