◼Gyermekkorát meghatározták a szocializmus évei és egy kis keresztény közösség, melybe édesanyjával járt, de nagy hatást gyakorolt rá II. János Pál pápasága is. Először hivatása alakulásáról kérdeztem.

Hivatásom felfedezése fokozatosan alakult ki. Már gyerekkoromban is eszembe jutott, hogy pap legyek, de képtelenségnek tartottam, hogy fél órát fejből prédikáljak. Aztán elsőáldozás előtt eltörtem a lábam és több hónapig feküdtem, miközben balesetben meghalt az a minorita atya, aki felkészített az elsőáldozásra. Édesanyám leült az ágyam szélére és megkérdezte, vajon ki fogja helyettesíteni őt. Nyolcadikban elolvastam Assisi Szent Ferenc írásait, és a mai napig emlékszem, mekkorát dobbant a szívem. Végül 1985-ben, egy lelkigyakorlaton Isten nagyon világosan megmutatta, hogy lépjek be a rendbe.

◼Hogy kerültél Magyarországra?

Megkérdezték az elöljáróim, mit szólnék hozzá. Életem egyik leggyorsabb döntése volt, talán két-három percet gondolkodtam, mielőtt igent mondtam.

◼Jártál korábban Magyarországon?

Nem, de magyarokkal már találkoztam, és az 1956-os forradalom otthon is beszédtéma volt.

Arról is hallottam, mennyire segítették a magyarok a lengyeleket a második világháború idején.

Meghatározó emlékem egy film, melyet még a kommunista időkben készített a lengyel televízió azokról a futárokról, akik a háború alatt az emigráns kormány és a megszállt területek ellenállási mozgalma között biztosították az összeköttetést. Ők Budapesten keresztül jelentéseket és önkénteseket vittek Angliába, visszafelé pedig fegyvert, parancsokat és pénzt csempésztek Lengyelországba. A futárok azért imádkoztak, hogy elérjék a határt, és Kassán felszállhassanak a pesti vonatra. Szóval már gyerekkorom óta megvolt bennem az az érzés, hogy a magyarokra mindig lehet számítani.

Magyar-lengyel oltár az egri minorita templomban (a szerző felvétele)
 

◼Gondolom, a nyelv nem kis nehézséget okozott.

Máig okoz. A magyar nyelv olyan gazdag, hogy állandóan tanulni kell. Kezdetben a prédikációimat lengyelül írtam, és a társaim segítettek a fordításban. Akkor még fiatalabb voltam, így sikerült valamennyire elsajátítanom a nyelvet.

◼Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1991 óta élsz itt, Egerben, Magyarországon.

Pontosabban magyarok között. Eger mellett szolgáltam Miskolcon és Aradon is. Amikor 2008-ban kikerültem az Egyesült Államokba, kiderült, hogy a New York-i Szent István-plébánián rövid időn belül nem lesz magyar pap, a saját plébániám mellett ott is szolgálnom kellett két évig. Azután Lengyelországba kerültem, és azt a feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a master fokozatot. Témául Szent II. János Pál magyarokhoz intézett szavait választottam, melyeket a két magyarországi látogatása alkalmával mondott, illetve korábban vagy később a leveleiben leírt.

◼Lengyelországból hova vezetett az utad?

Három év után kiküldtek Wexfordba, az egyik leg-ősibb írországi minorita központba, ahonnan azonban Cromwell elűzte őket, és csak a kétezres években települtek vissza. Azóta mindig van ott egy lengyel atya, mert Írországban sok lengyel család él. Minden hétvégén négy helyen miséztem, hogy az ezerhatszáz éves egyházmegyében élő lengyelek lelki gondozását ellássam. A magyar nyelvtől azonban nem szakadtam el, mert az egyik szerzetestársam csángó volt.

1984-ben jártam először Írországban, s ez szerelem volt első látásra, később többször is visszalátogattam. Papként is nagyon vágyakoztam arra, hogy odakerülhessek, mert Írország erősen katolikus országnak tűnt. Nagyon vigyázni kell azonban, mit kér az ember a Jóistentől, mert amikor ezt megadta nekem, az már egy másik Írország volt. Ott kellett átélnem az alkotmányról szóló népszavazást, amely többek között lehetővé tette az egyneműek házasságát.

Ez tragikus hír volt a számomra, és megmutatta, hogy

a hagyományok nem elegendők. Eleven, személyes hitre és igazán hívő közösségekre van szükség, amelyek a botrányok ellenére is hűek maradnak,

de akik csak katolikusnak mondták magukat, azok átálltak a másik oldalra. Különösen fájó volt, hogy nem a parlament vagy a Legfelsőbb Bíróság döntött ebben a kérdésben, hanem a nép. Több mint hatvan százalék szavazott arra, hogy nem számít, amit Isten elrendelt. És két évvel később népszavazás volt az abortuszról is, amit még nagyobb arányban veszítettünk el.

◼2016-ban kerültél vissza Egerbe.

Időközben nagyon kevesen lettünk itthon, a magyar és erdélyi tartományunkat a generális a gdanski Szent Maximilián tartomány pártfogása alá rendelte. A hivatások száma egyébként Lengyelországban is visszaesett. Amikor a teológiára jártam, a rend két szemináriumában százharmincan tanultunk, míg most ugyanott csak negyvenen vannak. Ugyanakkor a tartományunk jelen van Litvániában is, ami számomra nagyon fontos, mert bár nem volt egyszerű, sikerült oda is elvinni Szent Hedvig ereklyéjét.

A XX. század elején a litván nemzeti öntudatot úgy próbálták építeni, hogy „mi nem lengyelek vagyunk, hanem azok, akiket a lengyelek évszázadokon keresztül kihasználtak, elnyomtak”.

Amikor megpróbálom a lengyeleknek elmagyarázni a magyar-szlovák viszonyt, akkor azt mondom, hogy az a litván-lengyelhez hasonlít. Édesanyám litván volt, de Lengyelországban nevelkedett, ezért ismerte Szent Hedviget. A mai litvánok vagy nem ismerik, vagy ellenségesek tiszteletével szemben. A Vilniusban élő minoritáknak majdnem tíz évükbe került, amíg az ereklyéit kitehették az oltárra.

Az utóbbi időben, hála Istennek, sokat javult a helyzet. Vannak történelmi sebek, amelyeket gyógyítanunk kell. Isten semmire sem kényszerít, de egyre világosabban látjuk, hogy ha nem fogunk össze, akkor szétvernek minket. Csak együtt maradhatunk meg, és ezért nagyon fontos számomra, hogy szolgálhatom Esterházy János boldoggá avatási ügyét, aki több nemzet közös szentje lehet.

Családon belül is lehetnek viták, veszekedések, sőt verekedések is, ezért állandóan szükségünk van a megbocsátásra. Nagyon örülök, hogy Esztergomban 2006-ban

a magyar és a szlovák püspökök kimondták, amit a lengyel püspökök és német társaik már 1965-ben megtettek: megbocsátunk és bocsánatot kérünk.

◼Megbántad valaha, hogy Magyarországra jöttél?

Nem, de ez nagyon érdekes történet. Amikor 1996-ban másodszor jött a pápa Magyarországra, éppen itteni hivatásom krízisében voltam, többek között a sok öngyilkosság miatt. Volt, hogy pár héten belül egyetlen család három tagját temettem, akik ugyanazon az ablakon ugrottak ki. Válságban voltam, és kerestem az Úr akaratát, hogy mit tegyek. Visszamenjek Lengyelországba vagy máshová? Akkoriban jött egy meghívás a Húsvét-szigetről is… Amikor a szent pápa Győrött misézett, a szentbeszédben olyan szavakat hallottam, amiket később, amikor a disszertációmat írtam, nem találtam, pedig minden beszédét, minden szavát ismertem, átolvastam.

Szóval azt hallottam: a Jó Pásztor nem hagyja el a nyáját, akkor sem, ha az beteg – főleg akkor nem. Ez nekem szólt, annyira megérintett, hogy elkezdtem sírni, s azt mondtam, oké, maradok. De a szívemben igazán magyarrá nem Magyarországon váltam. Korábban például soha nem énekeltem a nemzeti imát, a Himnuszt.
Azt hiszem, akkor váltam a szívemben is magyarrá, amikor magyar emigránsok között magyar emigránsnak éreztem magam a New York-i templomban.

Magyar és lengyel szentek ereklyéivel az egri minorita templomban (a szerző felvétele)
 
Amikor jött a lehetőség, hogy kérjem a magyar állampolgárságot, rögtön megtettem, és

nagyon mélyen átéltem az eskütételt, amikor mondtam, hogy a hazámat szolgálom és védem.

Isten ajándékának tartom ezt, mint ahogy a magyar-lengyel kapcsolatokat is, amelyek egyedülállóak a világtörténelemben.

Sokféleképpen magyarázzák ezt, de az alapja az a lelki kapcsolat, amelyet közös szentjeink is megerősítenek; bár a mostani háború nagy próbája a történelmi barátságnak. Egyre jobban látom azt, hogy küldetése van ennek a két nemzetnek, melyek ezer éven át Európa védőbástyái voltak, és úgy gondolom, ma is azok.