Amikor a Covid-járvány tarol az egész világon…

Amikor észérvek alapján semmit sem fogadnak el az emberek …

Amikor hatalmi harcok dúlnak a föld szinte minden részén…

Amikor klímaválságról beszélnek…

Amikor a hagyományos értékrend teljesen értelmetlenné vált sokak számára…

Amikor a föld népessége sokszorosa a kétezer évvel ezelőttinek…

Amikor Vlagyimir Putyin az Orosz Föderáció elnöke…

Amikor Kim Dzsongun Észak-Korea uralkodója…

Amikor az európai nemzetek elfelejtették, hogy kultúrájuk az antikvitás és a kereszténység kettős pillérén nyugszik…

Amikor már alig vannak, akik emlékeznének arra, hogy a szülők, nagyszülők kimondott véleményükért, megvallott világnézetükért itt, a mi hazánkban üldöztetést, hátrányos megkülönböztetést, nemritkán börtönt szenvedtek el…

Amikor teljesen feledésbe mentek Márai Sándor nyolcvan évvel ezelőtt leírt mondatai: „Amíg az emberek érzik, hogy van egy szellemi és erkölcsi mérték az élet fölött, amelyhez oda lehet igazítani a köznapi élet erjedő kérdéseit, áthatja a társadalmat az a bonyolult fegyelem és felelősségérzet, mely nélkül az emberi együttélésnek nincs igazi rendtartása, sem értelme többé.” (Kassai őrjárat 1941)

Amikor nyomasztó valóság, amit ugyanő írt, ugyanott:

„…beárad szobánkba, életünkbe, lelkünkbe az a zavaros és sekélyes álműveltség, mely nagyobb veszély egy kultúra számára, mint a műveletlenség…”

Amikor kiszolgáltatottabbá válik az emberiség a Mammon hatalmának, mint bármikor történelme során…

Amikor egy furcsa jogrendszer képviselői jogot formálnak arra, hogy a demokrácia jegyében leszavazzák az Isten teremtette rendet…

Amikor a keresztény gyökerű Európa nemzetei annyira nem vállalják önmagukat, hogy kevesebb gyermek születik, mint ahány ember országaikban meghal…

– akkor az Úr szózatot intéz ma is, mint egykor Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.

Mert kiaszott, kiszáradt, elembertelenedett pusztaságban élünk minden gazdagságunk, technikai csodáink és felhőkarcolóink ellenére.

Kérdés, vajon vannak-e, akik meghallják és komolyan veszik a szózatot, amely emberpróbáló feladatot jelent, egyáltalán nem veszélytelen küldetést: Készítsétek az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!

Az Úr közel van. Akarjuk, nem akarjuk, már eljött közénk. Felkínálta mindenkinek az élet, az emberibb élet lehetőségét. Felkínálta az igazságra szomjazóknak az élő vizek forrását. Fölragyogott a kétezer évvel ezelőtti sötétségben mindazoknak, akik várták őt. És felkínálta – Ő, akiben a végtelen Isten szólította meg az embert – felkínálta az Isten országát. Azt az országot, amely már közöttünk van, és a mi feladatunk, hogy teljessé tegyük.

Nem fogadjuk be Őt, aki az életünk megváltoztatását kéri csupán tőlünk, hogy az ember az embernek ne farkasa legyen, hanem testvér lehessen minden ember. És berendezünk egy Istenről tudni nem akaró világot, úgy, hogy magunkat helyezzük mindenek fölé.

... a pusztában (a szerző felvételei)

A völgyeket töltsétek föl, a halmokat hordjátok el! Ami göröngyös, legyen sima úttá, ami görbe, legyen egyenessé… (Lk 3,1–6)

Tele van buktatókkal az életünk. Izajás próféta szövege képes beszéd, amely nagyon is hozzánk szól. A felszólítás komoly. Vajon akarjuk-e az életet? Vajon életben akarunk-e maradni? Vajon az árkok mélyítése helyett nem sokkal inkább hidakat kellene építenünk? Vajon nem az útegyengetés a mi feladatunk ebben az útvesztőkkel teli világban?

Mintha a sötétség hatalma lenne úrrá az egész világon.

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”

Radnóti sorai ezek, egy háborús, embertelen világból. Azóta eltelt csaknem nyolcvan év, s mi változott?

„Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, –

(…)

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott…”

Ünnepre készülünk. Karácsony ünnepére. Örülni szeretnénk annak, hogy a Betlehemben megszületett Jézus békét hoz a földre, minden jóakaratú embernek. Ehhez azonban

föl kellene tekintenünk az égre. Tudomásul kellene vennünk, hogy a csillagok járásának nem mi adtunk törvényt.

El kellene fogadnunk, hogy nem vagyunk korlátlan urai ennek a világnak. És változtatni kellene az életünkön. Az életmódunkon. Meg kellene újulnunk gondolkodásunk szellemében. (Ef 4,23)

Karácsonyra készülünk. Nem úgy általában, hanem konkrétan mi. Ebben a korban, amikor pontosan le lehet írni, hogy kik a világ önjelölt urai, és pontosan föl lehet sorolni, mi mindent kellene kiegyenesíteni, elsimítani, hogy megvalósuljon köztünk az Isten országa.

Karácsonyra, ünnepre készülünk. Nem várhatjuk mástól, hogy megváltozik a világ. Kinek-kinek magának és magában kell átalakulnia. Eltompult hallásunkat meg kell tisztítanunk.

Megkeményedett szívünket ki kell tárnunk. Hibáinkat, bűneinket meg kell bánnunk. Nem várhatunk másokra.

Nem halogathatjuk életünk megtisztítását.

Karácsony nem egyszerűen naptári nap. Nem egy a sok piros betűs ünnep közül. Karácsony: az égnek és a földnek, a végtelennek és a végesnek, az Istennek és az embernek mással föl nem cserélhető találkozása.

Ha előkészítem az utat, ha beengedem a Végtelen Istent az életembe, megváltozik bennem és körülöttem a világ. Ott, ahol élek.

Karácsonyi lelket kellene szereznünk!