Ismerős a régi áldás, Mózes negyedik könyvében olvassuk: „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! (Szám 6,27)
Az Úr meglátogatott bennünket: „Szülte a Szűz Szent Fiát, örvendezzünk…”
Nekünk ajándékozta az Isten önmagát Jézusban, Mária fiában: ezt ünnepeljük az év első napján.
Új korszak kezdődött el Jézus születésével: betelt az idő, a múló idő. És elérkezett az idők teljessége. (Mk 1,14; Gal 4,4)
Az evangélium elbeszélése szerint a pásztorok útra kelnek, félelmükön úrrá lesznek, és mindent úgy találnak, ahogyan az Isten hírnöke mondta nekik. (Lk 2,15–17) Majd visszatérnek, és erről a tapasztalásról, a Jézussal való találkozásról nem hallgatnak. Alighanem ez az élmény betölti egész életüket, és értelmet ad ahhoz, hogy megküzdjenek az élet mindenféle kísértésével, és kiálljanak minden próbatételt.
Mennyire kívánjuk mindannyian, hogy fordítsa felénk az Úr az ő arcát, és szerezzen nekünk békességet!
De vajon mi vesszük-e a fáradságot, úrrá leszünk-e önmagunkon, hogy elinduljunk az Isten felé?!
Az Isten felé, aki az emberségen keresztül mutatta meg nekünk jóságát és emberszeretetét. (Tit 3,4) Merünk-e kilépni önmagunkból, és elindulni a másik ember felé?
Újév napja van, naptárfordító esemény. Karácsony titka ma is velünk van: ha le tudunk borulni mi is az értünk emberséget vállaló Isten előtt, akkor ez számunkra életfordító esemény lehet. „Siessünk, ne késsünk, / hogy még ezen éjjel odaérhessünk...” – talán sokak fülében ott cseng még ez a szép karácsonyi ének.
Nagy Gáspár versének két sora él bennem. Az egyik egy megállapítás: „hótalan a hegyek inge”. Hiányzik valami ebből a világból. A folytatása pedig vágy, felszólítás: „el kell érnünk Betlehembe!”
Nem maradhatunk ott, ahol vagyunk. Kell, hogy célja legyen az életünknek. S ez a cél nem lehet önző, akkor sem, ha mindannyian saját életünk terheit cipeljük.
El kell érnünk… Igen, mindannyian előre kell, hogy tekintsünk, ugyanakkor benne élünk a mában. Nem beleragadni a pillanatba, de itt és most megtenni, ami a mi feladatunk, ami másra át nem ruházható, – és akkor minden pillanatunk jövőt formáló idő lesz.
Vajon lesz-e jövőnk? Mit hoz a holnap? Vajon tehetek-e bármit is azért, hogy megváltozzon körülöttem a világ?
Először nekem magamnak kell megváltoznom.
Át kell alakulnom. El kell rendeznem a dolgaimat. Számot kell vetnem a múltammal, botlásaimmal, bűneimmel. El kell rendeznem a kapcsolataimat. Ki kell békülnöm a haragosaimmal. Bocsánatot kell kérnem mindazoktól, akiket szándékosan vagy akaratom ellenére megbántottam.
Meg kell szabadulnunk szorongásainktól. Mert akár bevalljuk, akár nem, megbénít bennünket a félelem. Félünk magunktól, társainktól, környezetünktől, félünk a kiszolgáltatottságtól, mert úgy érezzük, hogy nemritkán politikai érdekek játékszerévé válik az életünk, a családunk, az otthonunk, a hazánk.
Arany János Magányban című versének sorai szólnak erről:
„Jön, jön… egy istenkéz sem tartja vissza…
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? – Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse…
Ne még, ne még – az istenért! – megállj.”
"Az óra lüktet lassu percegéssel"
A félelem és a szorongás helyett elszánt cselekvésre van szükség. A szent életű Márton Áron püspök így ír: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből.
A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem ment fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie,
és lelkiismeretesnek kell lennie.
Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban.” (Márton Áron, Az Egyház és a nevelés, in: Erdélyi Iskola, VII. évf. 1–2. sz. 1939/40.)
Igen, erre van szükség, nem révedezésre, álmodozásra, az életből a vallásba való belemenekülésre. Éppen az Istenben való hitből fakad, hogy jelen legyünk az emberek között, jelen a társadalomban, és itt és most tudjunk megfelelni a kihívásoknak, amelyeknek középpontjában mindig az emberség, maga az ember, az emberi és emberibb élet áll.
„Az élet egész értelme az, hogy szeressük Istent, szeressük felebarátunkat, és hogy minden ennek a szeretetnek a jegyében történjék. Egy régi mesében az áll, hogy egyszer megkérdeztek egy bölcs embert: melyik a legfontosabb időszak az életben? Ki a legjelentősebb ember a te életedben? Milyen cselekedet végrehajtása a legfontosabb? – Ez volt a felelet: A legfontosabb időszak az életben a jelen pillanat, mivel a múlt már elfolyt, a jövő meg nem érkezett el,
a legfontosabb ember az életedben az, aki most előtted áll, és akivel tehetsz jót vagy rosszat,
a legfontosabb dolog pedig az életben az, hogy ebben a pillanatban, ennek az embernek add meg mindazt, ami megadható...” (A. Bloom ortodox metropolita nyomán)
Ezek után mit is kérhetünk? Mit kívánhatunk egy új naptári év kezdetén?
„Áldjon meg az Úr és oltalmazzon meg téged!
Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos!
Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked békességet!”
