Kik Önök voltaképpen, keresztény zsidók vagy zsidó keresztények?
A mi missziónk egy szélesebb mozgalom egyik gyümölcse, amit messiási judaizmusnak neveznek. Ez tulajdonképpen kétezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor Jézus, aki zsidó volt, meghívta tanítványait, akik szintén zsidók voltak, csakúgy, mint az első keresztények. És a későbbiekben a nem zsidók megtérése jelentette a problémát, hogy vajon nekik is át kell-e venniük a mózesi törvényeket vagy sem. Az Apostolok cselekedeteiben megörökített
első jeruzsálemi zsinat döntése lehetővé tette, hogy a Jézusban hívő pogány hátterű testvéreknek ne kelljen magukra venniük a zsidó életforma minden terhét.
Ez szélesre nyitotta a kaput a nemzetek számára.
A IV. századi niceai zsinat idején azonban a már többségben levő pogány keresztények egy ellentétes előjelű rendelkezést hoztak. Akik zsidóként Jézust akarták követni, azoknak meg kellett tagadniuk szokásaikat, ünnepeiket, és ezzel eltűnt a messiási vagy Jézus-hívő zsidók látható közössége. A középkor vége óta voltak ugyan olyan rabbik, akik elfogadták Jézust messiásnak, de ezt titokban tartották, mert annyira ellenséges volt a keresztény és a zsidó vallás viszonya. Mindig is létezett egy köztes csapat, ezek vagyunk mi, de csak titokban, a föld alatt.
Aztán ez a XIX. század vége felé a Szentlélek segítségével eljutott egy olyan szintre, hogy zsidó emberek személyesen megtapasztalták, hogy Jézus a Megváltó. Köztük volt a Kisinyovban élő Joseph Rabinowitz nevű ortodox zsidó ember, akinek Palesztinában, az Olajfák hegyén volt egy különös találkozása Jézussal, és később körülötte szerveződött egy zsidó keresztény csoport. Voltak természetesen máshol is ilyen közösségek, amelyek később a holokauszt áldozatai lettek.
Gondolom, ezzel nem volt vége, hiszen akkor nem beszélgetnénk most.
Így van. A háború után újraindult a történet, Amerikában, ahol a hatvanas évek hippimozgalmához kapcsolódott. A Hair című film főszereplője is egy zsidó fiatalember volt.
Nagyon sok zsidó fiatal volt a hippik között, akik valamiféle spirituális megvilágosodást kerestek.
Sokan a keleti tanok felé fordultak, ez az időszak volt például a Krisna-vallás és a New Age mozgalom kezdete is. És ebben az időszakban sokan felismerték, hogy Jézus a Messiás, és arra a kérdésre, hogy melyik keresztény egyházhoz csatlakozzanak, ezt a választ adták: „Mi zsidók vagyunk. Miért kellene identitást váltanunk? Azt tanítjuk a tagjainknak, hogy
elfogadni Jézust nem kikeresztelkedés, hanem hogy meghalok a bűnnek, önmagamnak,
és feltámadok benne egy új életre. Ebben az új életben pedig élhetünk zsidóként tovább.”
Kevés olyan hippit tudok elképzelni, aki hétköznap hippi, szombaton meg ortodox zsidó.
Ők olyan emberek voltak, akik a szüleik kiüresedett vallásossága helyett valami igazit kerestek, s rátaláltak Jézusra. Ebből nőtt ki a missziónk. Egy Moishe Rosen nevű konzervatív zsidó férfi a feleségével együtt megtért, és a Szentlélek indítására Kaliforniában a hippik között kezdte hirdetni az örömüzenetet. Ennek jövőre lesz ötven éve. Azóta tizenhárom országban vagyunk jelen, és
a zsidóság is egyre jobban elfogadja, legalábbis tudomásul veszi a létezésünket.
Van esetleg valamiféle kapcsolat a kétfajta hitű zsidóság között?
Közvetlen párbeszéd a vezetők között ugyan nincs, de az egyes hívők között a mindennapi életben igenis létezik folyamatos kapcsolat. Vannak ugyan rabbi barátaink, a zsinagóga mégis eléggé megközelíthetetlen a számunkra. Már nemcsak az utcán vagyunk jelen, hanem az interneten is, ahol olyanok is megtalálnak és megkérdeznek bennünket, akik esetleg más módon nem tennék.
Azt látni kell, hogy a zsidóság, csakúgy, mint a kereszténység, eléggé szekularizálódott. Vannak olyan személyek vagy kisebb csoportok, akik még a nagyobb ünnepeken sem mennek el a zsinagógába, de a zsidó identitást fontosnak tartják, bár nem vallási keretek között élik meg. Vannak olyan témák, amiken keresztül meg lehet őket találni a közösségi oldalakon. Ilyen csoport például a holokauszt-túlélők gyermekei, unokái.
Én is az vagyok. Édesanyám nem volt ugyan lágerben, hanem egy védett házban menekült meg a borzalmaktól. A mai magyar zsidóságnak egyfajta holokauszt-identitása van, ami nem az Örökkévalóból fakad, hanem abból, hogy „minket üldöznek”. Nos, ilyen embereknek is szolgálunk. Épp tegnap volt például egy bibliai teadélután ebben a teremben, ahol első és második generációs túlélők gyűltek össze.
Beszélünk nekik a Bibliáról és Jézusról, nagyon minimális e téren a tudásuk, és csodálatos látni, ahogy egyik a másik után elfogadja Jézust,
és számunkra megtisztelő, hogy nemcsak abban segíthetünk, hogy elfogadják az Úr Jézus bűnbocsánatát, hanem ők is megbocsáthatnak azoknak, akik őket üldözték.
A keresztények hite szerint Jézus második eljövetelekor fog bekövetkezni a világvége. Hogy ez mikor lesz, azt nem tudja pontosan senki, de vannak vagy lesznek előjelei, s ezek egyike az lesz, hogy a zsidóság elfogadja Jézust Messiásnak.
Sokat szórólapozunk az utcán, és találkoztam több olyan hívővel, akik miután megtudták, hogy Jézusban hívő zsidók vagyunk, megborzongtak a felismeréstől: „Akkor ez azt jelenti, hogy mindjárt itt a világvége?” És igen, azt jelenti. Ahonnan kiindult az evangélium, oda tér vissza.
Az Ön személyes történetére lennék most kíváncsi. Hogyan lett zsidó keresztény vagy keresztény zsidó?
Én egy olyan generációhoz tartozom, amely úgy nőtt fel, hogy nincs Isten. Zsidó identitásom ugyan volt, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Aztán elkerültem az egyetemre, ahol találkoztam mindenféle vallású emberrel, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy
talán jó dolog, ha valakinek van egy tágabb perspektívája, mint hetven-nyolcvan év.
Én azonban annyira erősen meggyőződéses materialista voltam, hogy el se tudtam képzelni, hogyan lehetnék hívő ember. Aztán meghívtak egy szeánszra, amit egyetemisták szerveztek, és én kíváncsi voltam, hogy mi ebben a trükk, a szemfényvesztés, és elmentem rá. De nem volt trükk, és ott szembesültem azzal, hogy van egy láthatatlan világ.
Ez eléggé felzaklatott. Később beszéltem egy református lelkésszel, aki elmondta, hogy vannak ilyen dolgok, de ez az út nem Istenhez vezet. És én valahol belül éreztem, hogy ez igaz. Úgy gondoltam, hogy Isten mélyebben fog engem megszólítani, csak még nem tudtam, hogyan. Elkezdtem olvasgatni a vallásokról, hogy majd én kiválasztom, hogy nekem melyik tetszik. A keleti vallások iránt kezdtem vonzódni. Aztán úgy alakult a dolog, hogy meglátogattam két régi ateista barátomat. Nem voltak otthon, mint kiderült, templomba mentek.
Református istentiszteleten voltak, és amikor hazaértek, ragyogott az arcuk. Azt mondták, hogy találkoztak Jézussal. Jézus nekem egy mesebeli figura volt, aki a vízen jár, meg a vizet borrá változtatja, szóval én túl okosnak éreztem magam ahhoz, hogy ezt elhiggyem. De ahogy hallgattam a tanúságtételüket, támadt egy nagyon világos gondolatom, hogy én pont azt keresem, amit ők megtaláltak. És
miért akarom én az eszemmel megérteni azt, amit csak a szívünkkel lehet?
A végén megáldottak az ároni áldással, és én azt éreztem, hogy betakar a békesség sátra. Kérték, hogy én is imádkozzam, de mondtam, hogy azt sem tudom, hogyan kell. Nem baj, mondták, majd ők kérik az Urat, hogy adjon nekem szavakat. Elhatároztam, hogy csak akkor fogok bármit mondani, ha valami történik. És történt! Azt éreztem, hogy belülről egy hatalmas erő megtölt, és van valaki a szobában, aki mindent tud rólam és
szeret engem annak ellenére, hogy lenéztem a keresztényeket, és nem törődtem Istennel.
Egy nagyon egyszerű imádságot mondtam. Amikor kinyitottam a szemem, azt kérdeztem, hogy én most már hívő vagyok?
Attól kezdve olvastam a Szentírást, eljártam egy gyülekezetbe, és lassan megértettem, hogy miért is van szükség Jézusra. A bűn miatt, ami elválaszt engem Istentől. Jézus azért jött, hogy a bűneimért ő vállalja a büntetést. Én, a jó kislány szerettem volna megérteni, miként vagyok én bűnös. Isten megmutatta, hogy
minden, amit csinálok, még a legnemesebb cselekedeteim is, önmagam körül forognak. Én vagyok önmagam istene, a szívem trónján én ülök és nem Jézus. Innen már nagyon könnyű volt a megtérés.
Kata leszállt a trónról, és Jézus ült a helyébe. Ennek már több, mint harminc éve, és azóta sem bántam meg, mert ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam.
Nyitókép: Tar Kata a Keleti pályaudvarnál fiatalokkal beszélget
