István. Eredetileg a stephanos ’koszorú’, ’korona’ szóból származik: megkoszorúzott, megkoronázott. Az ókori olimpiai játékokról, amelyeken a győztes homlokát babérkoszorúval ékesítették, vette Szent Pál is példabeszédének hasonlatát: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2Tim 4,7–8) Innen származik a királyi hatalom jelképe, a korona is. Aki azt elfogadja, azzal együtt magára veszi a viselésével járó és elvárt felelősséget, hűséggel teljesítendő feladatot.
Így tett Szent István, államalapító szent királyunk. Tudta és érezte, hogy királlyá koronázásával súlyos feladatokat kap népe jelenének és jövőjének alakításában. Olyan állami és egyházi szervezetet kellett megalapoznia és felépítenie, amely jövőbeni változásaival együtt is a magyar állam és a keresztény egyház, a keresztény hit fennmaradásának biztos alapját jelenti. Hite jó iránytűnek bizonyult ebben. István, a későbbi szent vállalta döntéseinek felelősségét. Személyes életében is, amely eggyé vált országával. S amikor gyermekei sorsában az Úr próbára tette, a Boldogságos Szűz Máriához, a Magyarok Nagyasszonyához fordult megértő támogatásért, s a Boldogasszonyt választotta az ország és népe, nemzete patrónájának. Hogy annak a jövőben hatalmas és hathatós mennyei pártfogót biztosítson.
Szent István királyunk alakja így él a sokféle forrásból táplálkozó, sokféle érdek és igény által alakított, s még ma is formálódó emlékezetünkben.
A történelem nemcsak cselekedetekben, hanem emlékezetünkben is él, jelképekben mutatkozhat meg, összekötve múltat, jelent, és formálva tetteinkben a jövendőt. Viszonyítási alap.
István az első vértanú nevét kapta a keresztségben. Az elv- és hithűségre, a keresztény erkölcsi elvekhez való ragaszkodásra élete kimagasló példát ad. Elég csak fiához, Imre herceghez intézett Intelmeire gondolnunk, amelyben a keresztény hitben való kitartásra és példaadásra, az embertársak alázatos tiszteletére, az irántuk való szeretetteljes nyitottságra, mértékletességre, igazságosságra, szelídségre és szemérmetességre inti őt. Mintha csak a sarkalatos erények, az igazságosság, a mértékletesség, a bátorság és a bölcsesség követésére buzdítaná fiát. Ilyennek akarjuk őt látni. Fundamentum és szimbólum. Alap, amelyre századok óta építkezhetünk. Szimbólum, a jövőbe látó, felelősséget vállaló, hűséggel szolgáló államférfi példája.
Települések, intézmények viselik nevét hosszú évszázadok óta, a legmagasabb magyar kitüntetést is róla nevezték el. Szent Koronája a magyar államiság jelképe – az ország házában egyszerre jeleníti meg ezeréves államiságunkat és jelképezi a keresztény Nyugathoz tartozásunkat. Így tartja számon emlékezetünk, amelyet szentté avatása, 1083 óta formálunk és őrzünk.
Amíg jó fél évszázaddal ezelőtt neve még a legnépszerűbb férfi keresztneveink közé tartozott, addig mára már alig sorolható az első húsz közé. Mindezek mögött természetesen társadalmilag érzékelhető, megfogható folyamatok állnak. Állami szinten alakja a nemzeti nagyság, a szuverenitás, a keresztény magyarság megjelenítője, magánéletünkből azonban emlékezete teljesen hiányzik – az általa képviselt értékrenddel együtt.
A névválasztás eredetileg nemcsak az egyén másoktól való megkülönböztetésének eszköze, az egyéniség kifejezője (nomen est omen), hanem a keresztségben egy védőszent választása is. A választott szent oltalmát, közbenjárását kérjük életünkre, és megpróbáljuk egyúttal élete példáját is követni. Keresztneveink tehát védőszentünkre és példaképünkre is utalnak. Ma ezt inkább múlt időben kell már mondanunk. Ugyanis a hagyományainktól egyre távolodó, s mindinkább egyének atomjaira széthulló társadalmunkban már nem a fenti elvek, hanem a valamivel mindenképp kitűnni akarás vagy a világfaluba beépülés vágya vezeti az embereket. Névadási gyakorlatunk ezt mutatja.
Vajon nem kellene inkább történelmi emlékezetünk István királyának, első szentünknek – és a többi magyar szentnek, boldognak − példáját követnünk mindennapi életünkben – akár a névválasztás révén is – hűségben, áldozat- és felelősségvállalásban?
