Olyan litánián történt velem a nagy esemény, amelyet már nem a Ferci pap vezetett, mert ő egyszer csak eltűnt a faluból. Hanem ha jól emlékszem, helyettesítőnek akkor Gyarmatról jött át Gyula atya litániát tartani. Ez a Ferci pap, akinek az igazi nevét sem tudom már, amúgy jóvágású, magas ember volt, úgy a negyvenes éveinek a küszöbén. Népszerű is volt, különösen egy csinos menyecske érdeklődött utána, akinél azután rendszeres vendég is lett a vasárnapi ebédeken. Egy idő után a pap egy órával későbbre tette a vasárnap délutáni litánia kezdési időpontját, arra hivatkozva, hogy így a ministránsok éppen meg tudják nézni a tévében a Mézga családot, amely akkoriban is közkedvelt műsornak számított.

Csak hát akkor már sokan sejtették, hogy nem a Mézga család és az erre kíváncsi gyermekek miatt volt ez az időpont-változtatás. Aztán a Ferci papot a szombathelyi püspök elhelyezte a faluból, és néhány hónap múlva ez a menyecske is elkerült Gasztonyból.

A fentiek egyfajta hátteret festenek ahhoz a világhoz, amelyben óvodás koromban, Gasztonyban éltem. Mégpedig abban a házban, amelynek a helyén korábban olyan hajlék állt, amit

1951 nyarán elvettek a kommunisták, amikor apámat a nagyszüleimmel együtt a Hortobágyra telepítették.

Le is lakták aztán az elvtársak rendesen, apám pedig, amikor az 1963-as amnesztia után hazajöhetett, lebontotta, és újat épített. Katonaládájában megmaradt feljegyzések, levelek, hivatalos papírok között kutakodva, éppen a napokban került a kezembe a bontásra ítélt régi és az új ház tervrajza.

Be kell vallanom még azt is, hogy nem is voltam óvodás, édesanyámnak szerencsére nem kellett a városba vagy a téeszbe munkába járnia, volt elég kötelessége a családi gazdaságban és a ház körül is. Így aztán első éveimet a szoknyája mellett tölthettem,

mentem vele szénát szárogatni, vagy éppen kapálni a kis saját és a nagyobb, bérelt birtokra.

Mert a két tehénkének és az ugyanannyi disznónak, no meg a szép számú tyúknak az élelmezésére nem volt elég az a „háztáji” földdarab, amit a családnak meghagytak a ház mögött.

Szomjaztam és innom adtatok... (Pixabay)

 

No, de megint alaposan elkalandoztam, hiszen arról akartam mesélni, hogyan is biztosítottam be magamnak a mennyek országát, még egészen kicsiny gyermekkoromban. Mindenekelőtt: nálunk

természetes dolog volt, hogy csecsemőkoromtól kezdve vitt anyám magával a vasárnapi misékre, litániákra

is a templomba. Az Isten házában pedig állítólag nagyon illedelmesen viselkedtem, csak egyszer-kétszer tettem fel jó hangosan kérdéseket az elhangzott olvasmányok és szentleckék kapcsán. Nagyon kíváncsi voltam például, hogy mi lett ott a Getszemáné-kertben a főpap szolgájának levágott fülével… A lényeg, az istenhitet még ezekben a korai időkben plántálták belém, én pedig a világra nyitott kislegényként oda is figyeltem a szertartások minden mondatára. Így maradt meg bennem Máté evangéliumának 25. fejezetéből a templomokban évente egyszer legalább elhangzó részlet is, amelyben ama utolsó ítélet történéseit villantja fel a szerző.

Pontosabban az, amikor az Úr a jobbján állóknak sorolja: „Éhes voltam, és adtatok ennem.

Szomjas voltam, és adtatok innom.

Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” Nos, én ezt a példázatot akkoriban, gyermekésszel bizony szó szerint értettem. Így történt, hogy egyszer otthonról messzire elkóborolva (nem volt ritka dolog falun ez akkortájt), hosszasan néztem egy szántók felől a patak irányába mély levezető árkot ásó markológépet. Azt a régi fajtát, aminek még láncon, majd drótkötélen mozgott a kanala, és kezelőjének nagyon ügyesen kellett a sárgára festett, üveges fülkében dolgoznia, hogy ez a hatalmas kanál a drótköteleken és láncokon épp a megfelelő helyre érkezzen le. Aztán pedig a készülő árok oldalán végigszánkázva, közben a földet összegyűjtve, kerüljön fel a levegőbe, majd a gépet oldalra fordítva, a kanál tartalma az egyre magasodó földhányást gyarapítsa.

Régi fajta markológép, amelynek drótkötélen mozgott a kanala (Fortepan, adományozó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/BAHART Archívum)

 

Pöttöm emberként nem tudom, meddig is állhattam ott, figyelve a rettenetes nagy monstrumot, amikor az egyszer csak elhallgatott. És rögtön ki is nyílt a fülke ajtaja, és egy gumicsizmás, micisapkás, kék munkásruhába öltözött ember mászott le onnan egy alumínium kannával a kezében a lánctalpra. Legnagyobb csodálkozásomra rögtön meg is szólított engem, és megkért, hogy a literes kannáját töltsem meg vízzel a faluban. Nem igazán lehetett bizodalma a világban, mert azt is hozzátette mindjárt, hogy ne merészeljek a közeli patakból vizet hozni neki. Én pedig akkoriban igazán tiszta szívű emberke voltam, így hát szaladtam is majd egy kilométert hazáig, majd

a friss kútvízzel megtöltött kannával szaporáztam is vissza rögtön a patakon túlra.

Estefelé pedig, amikor anyám megkérdezte, merre is jártam aznap, hát elmondtam neki, hogy én most már biztosan a mennyek országába fogok kerülni. Legalábbis azok alapján, amit múlt vasárnap a templomban a szomjas emberekkel kapcsolatban a Ferci paptól hallottam.

 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Lőrincze Judit