Vannak napjai az évnek, amelyekre várunk. Vannak napok, amelyekre örömmel gondolunk vissza. Vannak napok, amikor szívesen ülnénk egy asztalhoz azokkal is, akik nincsenek már közöttünk. Vannak napok, amikor tiszta szívvel tudnak örülni az idősek a gyermekeknek, akik csillogó szemmel néznek az idősebbek szemébe.

Titokzatosak ezek a napok. Készülni kell rájuk. Várjuk őket. Mert fényt hoznak az életünkbe.

Nem a naptár napjai ezek. Bár piros betűvel írják a naptárban, mégis a titkok világához tartoznak. A legnagyobb titok az élet. A születés. Az élet, amely ajándék.

Az igazi ünnep olyan ajándék, ami fölötte áll minden emberi erőfeszítésnek. Az ünnepet pénzzel megvenni nem lehet. Az ünnephez szív kell. Emberség. Szeretet.

Ünnepelni csak úgy lehet, hogy ajándékozunk. Önmagunkból. Amit annyira féltünk, hogy legtöbbször nem merünk kilépni belőle. Mert úgy gondolom, enyém az élet, másnak semmi köze hozzá. Azt gondolom, nekem jár az élet, és bár érzem a határait, szeretném mégis bekebelezni az egész világot. Bármennyire is erőlködünk vagy gyötrődünk, nem sikerül. Csalódunk. Elkeseredünk. Kiábrándulunk. Egymás torkának esünk.

Jönnek napok, amiktől sokszor félünk. Mert valamit elveszítettünk. Pedig ott szunnyad mindenkiben az egykori gyermek, aki csillogó szemmel tudott rácsodálkozni csillagszóróra, gyertyafényre, aki számára megszűnt az idő, mert tudott játszani. Aki tudott örülni testvérnek, apának-anyának, nagymamának, nagypapának. Szeretne fölébredni bennünk az a gyermek, akit elfelejtett a világ, mert valami nagyon kifordult ebben a világban.

Vannak napok, amik nem hagynak nyugton bennünket. Napok, ünnepek, amelyeken legszívesebben gyorsan túlesnénk, mert végül is nem tudunk mit kezdeni velük. Ezek a napok nem azok már, aminek lenniük kellene, vagy amilyenek valamikor voltak, eltemetett gyermekkorunk homályában.

Mégis annyira hiányoznak ezek a napok. Amikor – Adyval szólva – „Én is mennék, mennék, / énekelni mennék, / Nagyok között kis Jézusért / minden szépet tennék.”

A gyermeknek gyermeki vágya, hogy felnőtt legyen. A felnőttnek felnőtt vágya, hogy újra gyermek lehessen. S közben sodor bennünket valami megfoghatatlan és kiszámíthatatlan erő. Nem tudunk várni. Föl akarjuk habzsolni az egész világot. S közben elfelejtünk élni. Nincs időnk arra, hogy kivárjuk a napot, amely igazán békességet hozna. 

„Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!”

Meg kellene szívlelnünk Wass Albertnek ezeket a mondatait.

„Nincs karácsony Corvin nélkül!” – hallom ma is a régi reklámszöveget. Hadd mondjam, hadd kiáltsam:

Nincs karácsony Krisztus nélkül! Nincs karácsony a betlehemi születés nélkül. Nincs karácsony emberség nélkül, amelynek nem ember a teremtője, hanem maga a végtelen Isten.

Hogy hisz-e valaki a Teremtőben vagy sem: az az ő legszemélyesebb ügye. De hogy a karácsonynak nem a pénzben kifejezhető ajándék ad értelmet, azt megsejtheti mindenki, akiben él a vágy, hogy ember legyen.

Ne féljünk attól, hogy vannak, akik számára olyan nap a karácsony, amely egyszerűen csak szokás, amikor nem mindegy, mi kerül az ünnepi asztalra, s nem mindegy, mi kerül a fa alá. Ne féljünk attól, hogy vannak, akik elfelejtik – mert elfeledtetik velük –, hogy nincs karácsony a Betlehemben született Názáreti Jézus nélkül. Legyen bátorságunk igazán ünnepelni.

Karácsonynak üzenete van. Az Isten a Betlehemben született Jézusban elfogadja, fölemeli, emberibbé teszi az embert. A sötétségben fölragyog a fényesség a nyájukat őrző pásztoroknak, akik először megijednek, de biztató hangot hallanak: Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek! Egymás elfogadásának örömét hallják. Megszületett. Értetek. Hogy életetek legyen.

Csanád Béla soraival kívánok áldott, szent karácsonyt:

Boldog ünnepet, hazám!

Remény forrása voltál,
emlékek kútja lettél.
Mi lenne, hogyha újra
igaz magadra lelnél.

(…)

Jó lenne, ha a Gyermek
benned is megszületne,
s újra figyelni tudnál
angyali énekekre.

Szívedből újra hívás
indulna száz határra,
s nem lenne ily fagyasztó
sorsunknak éjszakája. 

Menjünk hát Betlehembe,
hol vár az Égi Herceg,
ki ócska jászolágyán
szívet-lelket melenget.

Menjünk a pásztorokkal
zarándok új reménnyel,
mert angyal száll felettünk,
s útunkon ő vezérel.