Egyszer már eljött. Megszületett Betlehemben. Övéi közé jött, de nem fogadták be. A világosság a sötétségben fölragyogott. Ennek a világnak a sötétségében. Akik befogadták, azoknak az élete kiteljesedett. Jöhetett ár, zúgó vihar, életüket biztos alapra építették. Nem kellett félni semmitől. Mert sem élet, sem halál, semmi sem tudta őket elszakítani Krisztus szeretetétől. (Róm 8,38)
Most is olyan időket élünk, amikor az emberek – mint az Írás mondja – megdermednek a rémülettől, és várják, mi történik a világgal. Mert úgy tűnik, hogy a mindenséget összetartó erők megrendültek. (Lk 21,25–28)
Valóban,
mintha szétesőben volna minden a világon. Nemzet nemzet ellen támad. Barátságok szakadnak meg,
s akik eddig békében tudtak élni, most gyűlölik egymást. Ha most jönne el az Emberfia, vajon hogyan állnánk meg az ő színe előtt?
Múlik az idő. Szélsebesen. Egymás után cseréljük le a naptárainkat. Ami korábban cammogni látszott, az most rohan. S ebben a rohanó, múló időben úgy érezzük, hogy elavul minden. Értékét veszti a pénz, leomlik a vakolat, kimegy a divatból a ruhánk, elértéktelenedik az autónk. Nem kell már senkinek…
Szükségünk volna arra, hogy valaki elmondja nekünk, van értelme a létezésemnek. Nem hiábavaló minden erőfeszítésünk.
Valami furcsa sötétség üli meg a tájat. Az embert. A világot. Magányossá válnak az emberek. Nem tudunk szót érteni egymással. A barátságos köszöntést is elnyomja a külső zaj, az értelmetlen üvöltés, gyűlölködés, háborúskodás.
Vajon kell-e mindenképpen együtt úsznunk az árral? Hogyan tudnánk emberibb módon élni? Vajon szükséges-e halálra hajszolni önmagunkat és egymást, ki tudja, milyen „fejlődés” érdekében? Mert úgy látszik, bármennyire is tökéletesednek az eszközeink, a célok egyre homályosabbak a világban.
Ki mondja meg ennek az őrült világnak, hogy eddig és ne tovább?
Mit érünk azzal, ha eljutunk a Marsra, de nem tudunk bekopogni a szomszédunkhoz?
Jézus figyelmezteti a tanítványait: el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban… (Lk 21,34–36) S közben mi magunk észre sem vesszük, hogy beletemetkeztünk ennek a világnak furcsaságaiba, gondjaiba. Nem tudunk eligazodni ennek a világnak útvesztőiben, ahol már hetek óta harsog nem egy helyen a „Csendes éj…”. Ahol kiüresednek régi szép szokásaink, és vásárivá válnak az egykor meghitt ünnepnapjaink.
Az esztendőnek talán a legszebb időszaka, amit most kezdünk: az advent. A várakozás ideje. Ünnepre várunk. Bár múlik az időnk, az ünnepek újra és újra visszatérnek. Visszatérnek, hogy érettebben, a mögöttünk hagyott idő tapasztalásaival tudjunk készülni az ünnepre.
Hol vannak az elmúlt karácsonyok elkopott ajándékai? Mit tudunk ajándékozni? Lázasan, idegesen rohannak az emberek, a szakértők pedig számolják, mennyi haszonra lehet számítani az adventi vásárok forgalmából.
Amikor szétesni akar a világ, akkor ne gondoljuk, hogy ajándékvásárlással biztonságosabbá tudjuk tenni az életet. Amikor a mindenséget összetartó erők megrendülnek, akkor
sokkal fontosabb volna, hogy tudjunk örülni gyermeknek, házastársnak, barátoknak, igazi, szolidáris emberi közösségeknek.
Nem a pénz fogja összetartani a szétesőben lévő társadalmat. Nem is pártok politikai paktumai. Hanem az, amit pénzzel kifejezni és pótolni nem lehet. A szeretet az az erő, amely képes dacolni minden gyűlölettel, háborúskodással, mindenfajta pusztítással.
Jézus azt is mondja: emeljétek föl fejeteket, és nézzétek, elérkezett a megváltástok. El tudom képzelni, hogy ez a szó: megváltás – idegenül hangzik. Üresnek, értelmetlennek tűnik.
Emeljétek föl a fejeteket, bátran nézzetek föl: Jézus eljött már ebbe a világba. Jelen van ebben a világban. Szállást keres. Befogadást. Elfogadást.
Aki vállalta a keresztséget, ellene mondott sok mindennek. Elfordult ennek a világnak értelmetlenségeitől. S hitet tett arról, hogy elfogadja az Istent mindenek teremtőjének. Elfogadja Jézust, aki új életutat mutatott meg számunkra. És hisz abban, hogy a Lélek képes megújítani a világot.
Jó volna, ha azt, ami keresztelésünkkor elhangzott, valóban komolyan vennénk. Jó volna, ha nem úsznánk együtt az árral. Jó volna, ha valóban megváltoztatnánk az életünket.
Ha befogadjuk Jézust, akinek születését ünnepeljük karácsonykor,
nem kell félnünk ennek a világnak a sötétségétől. Felragyog a fényesség.
Bármennyire sötét is körülöttünk a világ, jelen van közöttünk a Világ Világossága.
Ne számítsunk arra, hogy egy négyhetes adventi várakozás önmagában elegendő ahhoz, hogy szép karácsonyunk legyen. Ahogyan nem a fehér hó és a csengők csilingelése teszi ünneppé az ünnepet. Valami másra van szükségünk. Nem csak magunknak. Az egész világnak. Szükségünk volna arra a készségre, hogy önmagunkat merjük odaadni. Hogy önmagunkból tudjunk adni. Nem csak karácsonykor. Egész életünkben. Nem rendkívüli dolgokra van szükség, csupán odafigyelésre. A másik ember elfogadására. Meghallgatására. Arra, hogy merünk osztozni a gondjaikban. Arra, hogy merjük megosztani velük az örömünket. Arra, hogy ne idegenként éljünk egymás mellett ezen a földön.
Nem szólamokra van szükség. A szeretet apró jeleire vágyunk. Mert bár ég és föld elmúlnak, az Úr igéi el nem múlnak. S amint a korintusiakhoz írt levélben mondja Szent Pál: „A tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak… de a szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13)
