• Életemben először vettem részt evangélikus istentiszteleten december elején, melyen hazai és külföldi egyházi méltóságok búcsúztatták a leköszönő püspököt. A szertartás hasonlít a katolikus liturgiához, de amit még megfigyeltem, hogy a világ minden részéből érkező evangélikus püspökök igen különböző stílusú öltözetben voltak. Ez a sokszínűség jellemző az evangélikus egyházra?
Igen, viseletben is, de a teológiai látásban is, nyilván keretek között, tehát szélsőségektől mentesen, de való igaz, hogy Skandináviában, ahol nem a reformáció, hanem tulajdonképpen
a király döntése nyomán vált protestánssá a lakosság többsége, ott az egyházi viselet és liturgia is szinte megmaradt katolikusnak,
amit azután Afrikában is nagyon sokan átvettek. A jó értelemben vett sokszínűséget próbáltuk így is mutatni. Tizenvalahány püspök és számos más vezető érkezett az ünnepre, akik a Lutheránus Világszövetség egy-egy tagegyházát képviselték. A hetvenötmillió evangélikust tömörítő szervezetnek az alelnöke vagyok. Eljöttek a környező egyházak képviselői is, s amit külön is szeretnék kiemelni: nagyon szép ökumenikus képviselet volt.
• Még áldást is kapott a szertartás végén Erdő Péter bíborostól és Hortobágyi Cirill bencés főapáttól. Karácsony előtt néhány nappal pedig a pannonhalmi bencésekkel Rómába is elzarándokolt. Nem túlságosan katolikus dolog ez?
Az evangélikus kegyességtől sem idegen a zarándoklat. A Vatikánba is elmentünk. Részt vettünk az általános audiencián, amikor néhány szót tudtam váltani Leó pápával. Kilátásba helyezhettem, amit ő mosolyogva fogadott, hogy fél év múlva már egy hosszabb magánkihallgatáson, tárgyaláson is találkozhatunk, amikor a Lutheránus Világszövetség elnöke és alelnökei látogatnak el hozzá, s a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának vezetőjéhez, Koch bíboroshoz is. Vele már több nagyon tanulságos beszélgetésünk volt: bemutatta dikasztériumának működését, külön kiemelve az evangélikusokkal való együttműködésért felelős bizottságukat.
• Térjünk át püspöki szolgálatának két évtizedére. Az evangélikus püspököt kinevezik vagy választják?
Választják, és gyakorlatilag nyugdíjig tart a megbízatás. Negyvenhat éves voltam, amikor 2005-ben megválasztottak. Nálunk hatvanhét év a nyugdíjkorhatár, februárban betöltöm ezt az életkort.
Fabiny Tamás evangélikus püspök: békességet hirdetni a békétlen világban (fotók: Bach Máté)
• Milyen tervei vannak?
Sok tervem van. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem visszavár. Azért mondom, hogy vissza, mert amikor püspöknek választottak, éppen akkor kezdtem meg professzori, egyetemi tanári munkámat. Megmaradt a kapcsolatom az egyetemmel, és most, mivel a felsőoktatási törvény nem olyan szigorú, mint az egyházi nyugdíjtörvény, oda még vissza tudok menni legalább hetvenéves koromig.
• Gondolom, a lelkipásztori munkát sem hagyja abba.
Változatlanul szeretnék lelkipásztori munkát végezni. Legjobban a szószéken érzem magam. A pasztorációs munka mindig is közel állt a szívemhez, csak éppen nem leszek most már egyetlen gyülekezethez vagy egyházközséghez kötve, hanem ahova hívnak, oda megyek, és bizonyára bekapcsolódom a lakóhelyemhez közeli egyházközség életébe. Ha szükség van rám, szívesen helyettesítek, de sok meghívásom van már határon innen és határon túlról egyaránt. A budavári gyülekezettel is megmarad a kapcsolat, egy ideig szívesen folytatom a Budavári Evangélikus Szabadegyetem vezetését.
• Lelkészcsaládból származik. Nemrég szembesült vele, hogy teológiaprofesszor édesapja a rendszerváltozás előtt bizonyos kérdésekben együttműködött a titkosszolgálatokkal. Hogyan dolgozta fel ezt a fájdalmas meglepetést?
Nagyon büszke vagyok az édesapámra, és örömmel folytatom az ő szolgálatát, tudva, hogy ő sokkal küzdelmesebb korban élt, mint ami nekem adatott.
Aki a diktatúrák idején lelkészkedett, bizonyos kompromisszumokra kényszerült.
Ezzel együtt ő számomra hiteles, hitvallásos lelkipásztori személyiség. Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy volt az életének olyan szakasza, amikor már nem egyszerűen csak megfigyelt, lehallgatott személy volt, hanem egy idő után együttműködést kértek tőle. Ez úgy látott most napvilágot, hogy húsz éve folyik az evangélikus egyházban az igen komoly tényfeltáró munka.
Büszke vagyok az édesapámra, és örömmel folytatom az ő szolgálatát, tudva, hogy ő sokkal küzdelmesebb korban élt
Azt hiszem, hogy az egyházak közül máshol nem is látunk ilyen intenzív és tisztességes, transzparens munkára példát.
Nem fölmentve őt, azért azt meg kell mondanom, hogy
egyetlen írásos jelentése áll rendelkezésre, és abban sincs semmi bántó senkire nézve,
tulajdonképpen egyetlen jó gondolatát fogalmazza meg, tudniillik azt, hogy az evangélikus egyháznak nincsen gimnáziuma, és nem lehet-e adott esetben egy gimnáziumot újraindítani. Ismerve apámat, be akarta tenni a bogarat az elvtársak fülébe. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos rendszerességgel leült, ma már azt is tudjuk, hogy többnyire a Hauer cukrászdában a tartótisztekkel, és az ő kérdésükre szóban beszámolt arról, milyen egyházi folyamatok vannak itthon vagy külföldön. A halála előtt megtapasztaltuk, milyen nagy küzdelem volt számára az ezzel való szembesülés. Nem volt könnyű ezt elmondania, leírnia.
Boldog vagyok, hogy végül a halála előtt egy másfél oldalas szövegben ezt leírta, és hiszem, hogy ahogyan ő fogalmazott, Isten és az emberek színe előtt is le tudta tenni ezt a terhet. Természetesen
transzgenerációs módon ez nekünk is teher és fájdalom, de azt gondolom, hogy éppen ez a korrekt tényfeltárás az, ami példa lehet másoknak is.
• Annyi baj van a világban, hogyan igyekszik koncentrálni arra, amire igazán érdemes figyelni, illetve mennyiben vesz tudomást a világ zajáról?
Évről évre azt tapasztalom, hogy ahelyett, hogy javulnának a külső körülmények, egyre nyomasztóbbak. A már négy éve tartó háború, a választás előtti felajzott hangulat, és ami számomra különösen is fájdalmas, a gyermekvédelemmel kapcsolatos rettenetes tapasztalatok igen felzaklatnak. Háromgyermekes édesapa vagyok, sokat dolgoztam gyermekek között, és tudom, mit jelent nevelőotthonosnak lenni, mit jelent gyermekként börtönben lenni, ezért különösen érzékeny vagyok arra, hogyan bánnak velük, és hogyan keresik a megoldást. Remélem, hogy ez a mostani fájdalmas és riasztó helyzet mindenkit, a közéleti embereket, az egyháziakat, a szakmában dolgozókat ráébreszti arra, hogy itt valami nagyon nagy változást kell elindítani.
A karácsonyi történet, amelyben az ugyancsak kiszolgáltatott kisgyermek Jézust látjuk, aki a politikának, a Heródeseknek a játékszere lehetne, az emberek szívtelenségének elszenvedője, mégiscsak a világ megváltója. Tehát a jézusi sors egyrészt megismétlődik mások sorsában, a kiszolgáltatottságban, másrészt Jézus irgalma, amit ő már kicsi korában megtestesít, és amiért jött, hogy a világot üdvözítse, ma is érvényes. Ezért kell meghirdetnünk ebben a békétlen korban, hogy dicsőség a magasságban Istennek és a Földön békesség a jóakaratú embereknek.
Karácsonyi igehirdetéseim is arról szóltak, hogy Isten nemcsak a magasságban, hanem a mélységben is jelen akar lenni.
Hangsúlyoztam, hogy mit jelent ennek a békességnek meghirdetése a békétlen világban, és mit jelent a nagyon sokszor megtapasztalt rosszakarat közepette Isten jóindulatát, jóakaratát képviselni.
