Ha azonban megvizsgáljuk az evangéliumokat mint elsődleges forrásokat, és szembesülünk a hatástörténet sokféle Júdás-képével, rádöbbenhetünk arra, valójában milyen keveset tudunk róla, s milyen ellentmondásosak a személyével és halálával kapcsolatos beszámolók.

Eltérő újszövetségi források

Máté evangéliuma szerint Júdás harminc ezüstért árulta el mesterét. Már ennél a pontnál érdemes megállnunk, és belegondolnunk abba, később hogyan is folytatódik a történet. Júdás rádöbben arra, mit tett, és ez arra készteti, hogy visszamenjen a főpapokhoz, majd a lábuk elé dobja a pénzt, és ezt mondja: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el” (Mt 27,4–6). Akár úgy is vélhetjük, Júdás az utolsó pillanatban mint mentőtanú jelentkezik, és bizonyságot tesz Jézus ártatlanságáról. Tragédiája, hogy a főpapokat ez egyáltalán nem hatja meg, ők az üzletet nem hajlandók visszacsinálni.
Tényleg olyannyira velejéig romlott volt Júdás, mint ahogyan be szokták állítani, vagy talán mégsem volt ennyire elvetemült tanítvány? Az evangéliumok egymástól eltérő Júdás-képe legalábbis gyanút ébreszt azzal kapcsolatban, hogy idővel esetleg torzultak a róla írt beszámolók. Valamilyen formában mind a négy evangélium foglalkozik Júdás személyével. Érdekes megfigyelni: minél később keletkezett egy könyv, annál negatívabb képet ad róla. Nagyon jól kifejezi ezt az a jelenet, amelyben egy asszony alabástromtartónyi kenetet önt Jézus lábára. Márk evangélista szerint a kívülállók háborognak azon, hogyan pazarolja a kenetet (Mk 14,3–6), Máté és Lukács evangéliumában a tanítványok zúgolódnak a pazarlás miatt (Mt 26,6–9; Lk 7,36–40), végül Jánosnál, a legkésőbb keletkezett evangéliumban már kifejezetten és egyes-egyedül Júdás méltatlankodik ezen (Jn 12,1–8). Sőt, János tolvajlással is megvádolja őt: „Nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek” (Jn 12,6). Talán e kifejezetten rosszindulatú megjegyzés miatt ábrázolják olykor Júdást úgy, mint aki az utolsó vacsorán egy halat rejteget a háta mögött, amelyet az asztalról lopott… Az időben legkésőbb író János evangélista tehát Júdást már az árulást megelőzően is gyenge jelleműnek és pénzéhesnek mutatja be. Azt lehet mondani, hogy egyre inkább „romlott Júdás sajtója”. És ez a nagyon negatív hang mindvégig meg is marad vele kapcsolatban.
Máté, mint láttuk, ettől eltérő Júdás-képet ad. Nála a főpapokról lepattanó Júdás „a templomba hajítva az ezüstöket, eltávozott, ment, és felakasztotta magát (Mt 27,5). Érdemes belegondolni: Máté evangéliuma nem egy, hanem két ember halálát írja meg. Ez egyszerre a tanítvány és a Mester passiótörténete, ebben a sorrendben. Júdás – ha csak órákkal is – előbb halt meg, mint Jézus, Órigenésztől kezdve szívesen magyarázták úgy, hogy ő meg akarta előzni Mesterét: úgy akart a pokolba jutni, hogy Jézus legalább ott utolérje, és megmentse őt. Walter Jens német író-teológus.
A Júdás-ügy című művének egyik utolsó mondata is ezt a szemléletet képviseli: „Ne feledjük: Jeruzsálemben két férfi lógott a fán. Két áldozat volt. Vérmező és Koponyák helye egymáshoz tartozik.” Júdás haláláról egészen eltérően tudósít Lukács, aki az Apostolok cselekedeteinek könyvét is írta. Ő lényegében egy balesetről ad számot, ráadásul nyilvánvalóan Jézus halálát követően. Júdás a harminc ezüstöt itt nem adja vissza a főpapoknak, hanem azon telket vásárol, s ott éri a szörnyű halál. A görög szöveget úgy is lehet fordítani, hogy „arcra bukott”, vagy „fejre állt”, teste pedig középen „meghasadt”, vagy „kettészakadt”, aminek következtében minden belső része kiomlott (Apcsel 1,18).
Különböző korok magyarázóit sokat foglalkoztatta Lukács naturalisztikus leírása. Igen régi vélekedés szerint Júdás lelke a kiomló beleken keresztül távozott. Azért nem a száján keresztül, mert ajkaival megcsókolta Jézust, így az ő gonosz lelke nem távozhatott a Jézus által megszentelt ajkán keresztül.

 

 

„A karióti szörnyeteg”

Dramaturgiailag egy hőssel – a mi esetünkben Jézussal – szemben szükség van egy antihősre. Ezáltal egyrészt drámai feszültség alakul ki a szereplők között, másrészt lehetőség kínálkozik moralizáló tanítás közlésére: milyen magatartástól kell a keresztény embernek óvakodnia. Júdásnak, mint elrettentő példának, ilyen didaktikus bemutatása a legutóbbi időkig uralta a teológiai és művészeti ábrázolásokat. János evangélistának az a mondata, amely Júdást sikkasztással vádolja, hamarosan olyan ikonográfiai szabály forrása lett, amely szerint Júdást kezében pénzeszacskóval kellett ábrázolni. Ez általánossá tette azt a figyelmeztetést, hogy az ő sorsára jutnak mindazok, akik nem tisztakezűek. Kálvin oly módon állítja Júdást elrettentő példának, hogy kijelenti: így járnak mindazok, akik nem képesek a vágyaikon uralkodni. Már Aranyszájú Szent János prédikációiban is megjelenik az a pedagógiai figyelmeztetés, hogy a Júdás-csókban a világ veszedelmes közeledésének van kitéve a keresztény ember. Idővel aztán mindenfajta tévtanítóra vonatkozhatott a júdási negatív példa. Ilyen értelemben helyezi Júdást Dante is a pokol legmélyebb bugyrába Brutusszal és Cassiusszal együtt, hiszen mindhárman jótevőjüket ölték meg. Hasonlóképpen Milton, aki az Elveszett paradicsomban Luciferről, a Sátánról sem szól olyan kemény szavakkal, mint Júdásról.
Az efféle didaktikus szándékból adódó ábrázolások mindig Jézus ellentéteként kapnak igazán értelmet.
Minél elrettentőbbnek mutatkozik a rossz, annál erőteljesebb lesz a jó. Minél sötétebb az egyik, annál világosabb a másik.

Testvérünk, Júdás

Mindezek után enyhén szólva meglepő, hogy egy franciaországi templomban miként ábrázolják Júdást. Burgundiában, a vézelay-i Szent Mária Magdolna-bazilikában található az az 1200-as évekből származó oszlopfő, amelynek egyik oldala Júdás csúfos halálát mutatja: az ördögökkel körülvett tanítványnak kilóg a nyelve… A másik oldalon viszont Jézust látjuk, aki vállára veszi az őt eláruló tanítványát. A megbocsátás és az irgalom megrendítő ábrázolása ez. A századikat, az elveszett bárányt viszi így a vállán a Jó Pásztor. 2016-ban Ferenc pápa a következőket mondta erről a meghökkentő ábrázolásról: „A művész és az ábrázolást kérő szerzetes valami különöset, valami végleteset akart ábrázolni: azt a feltevést, hogy Júdás is üdvözült.” Pietro Mazzolari homíliáját idézte, aki 1958 nagycsütörtökén Júdás alakja köré fűzte gondolatait. „Szegény Júdás! Nem tudom, mi zajlott a lelkében. Az egyik legtitokzatosabb figura Jézus szenvedéstörténetében. Nem is akarom megmagyarázni, csak szeretnék egy kis irgalmasságot kérni tőletek szegény Júdás testvérünk iránt.”
Testvérünk, Júdás? Talán igen. Mert bár eltérő az evangéliumok Júdás-képe, abban megegyeznek, hogy ő „egy a tizenkettő közül”.