Ahogy a világ egyre gyorsuló tempóban válik mind kaotikusabbá, úgy nő a lelki éhség azok körében, akik szeretnék a felszíni valóságnál mélyebben megtapasztalni az életet, akik nem elégednek meg a tőmondatos világmagyarázatokkal, és nem a szórakoztatástól várják a világ elviselhetőbbé tételét. A globális lelki éhség korát éljük. A keresztény közösségen belül is nő azok tömege, akik a hagyományőrzés kulturális formáinál mélyebb szinten szeretnék megélni keresztény hitüket. A katolikus egyház erre számos választ kínál, amelyek elsősorban a szerzetesi lelkiségből nőttek ki, és ma már a világi életet élő híveknek is elérhetők: lelkigyakorlatok, elvonulások, meditatív imaformák állnak azok rendelkezésére, akik a mindennapokat is szeretnék átitatni a spiritualitásból fakadó mélyebb valóságtapasztalással. A legnagyobb hazai protestáns felekezetben, a református egyházban pedig már jelenségszámba megy, hogy hívek sokasága csatlakozik katolikus hitéleti programokhoz. Ez sok elhivatott protestánsban megütközést kelt, mások figyelmeztető jelnek tekintik. De vajon a kálvinista teológiától teljesen idegen-e a kontemplatív, azaz személődő, a verbalitáson túlmutató hittapasztalat? A választ nem teológusként és nem történészként, csupán imádkozó, meditáló olvasóként keresem.

Igazság minden hívőnek

A reformátoroknak minden okuk megvolt rá, hogy elutasítsák a szerzetesi életformát: egyik fő üzenetük éppen az volt, hogy a hit igazságait minden hívő átélheti, ehhez pedig nem szükséges a világtól való elvonulás. A reformáció felszámolta a szent és a profán élet elkülönítését, és a szent kiáradását hirdette (és jobb pillanataiban hirdeti ma is) az élet minden területére, legyen az munka, házasság, gyermeknevelés. A református hívő célja átformálni a világot, nem pedig menekülni onnan.

Mindennek azonban nem kellene szükségszerűen együtt járnia a szerzetesi hitgyakorlatok elutasításával. Bár a teológiai különbségek nyilván-
valóan a praxisban is megmutatkoznak, a fenti meggyőződésből fakadhat a spirituális gyakorlatok demokratizálása, annak elérhetővé tétele szélesebb rétegek számára is. Mindez pedig nem csak elmélet. A XVII. században angolszász kálvinista tanítók sokasága kezdett el a mindennapok megszenteléséről prédikálni és publikálni, ehhez pedig jól működő eszközöket is kínáltak. Őket nevezzük puritánoknak. Fő üzenetük az a radikalizmus, ami a vasárnapi istentiszteleten kívül a hétköznapokban is megtapasztalható, megélhető valóságként írja le a krisztushit mindent átformáló, forradalmi valóságát. Mindennek hazai lecsapódása Medgyesi Pál Praxis pietatis című könyve (Lewis Bayly nyomán), és bár egy évszázaddal később született, de személy szerint idesorolnám a máig legnépszerűbb református lelkiségi könyvet, Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című 1786-os, csaknem száz kiadást megélt munkáját is.

A kolozsvári Koinónia Kiadó az ezredfordulón elkezdte ugyan az angolszász puritán szerzők kortárs magyar nyelven történő kiadását, de az akkor megjelent könyvek ma már igen nehezen beszerezhetőek, újabb kötetekkel pedig már jó ideje nem bővül a sorozat. Bár időről időre megjelennek puritán szerzők művei (például a Presbiteriánus Kiadó gondozásában), de a kifejezetten meditációt tárgyaló kötetek máig nem jelentek meg magyarul – leszámítva Richard Baxter A szentek örökkévaló nyugodalma című munkájának 1945-ös Bethánia kiadását. Joel Beeke, a puritánok egyik legelismertebb kortárs kutatója írja Puritan Reformed Spirituality (Puritán református lelkiség) című 2004-es könyvében, hogy negyvenkét olyan könyv született puritán szerzők tollából, amelyek kifejezetten a keresztény meditációhoz, a hit természetfeletti valóságának mindennapos megtapasztalásához nyújtott praktikus eszközöket. Közülük több, például Thomas Watson, William Bates, Edmund Calamy vagy Richard Baxter írásai az angol lelkiségi irodalom klasszikusainak számítanak.

Szent képzelőerő

Ezek a szerzők egybehangzóan a teljes keresztény élet alapvető feltételének tartják a meditáció gyakorlását. A szót persze annak eredeti, bibliai értelmében használják, amely a magyar fordításokban legtöbbször elmélkedésként szerepel. Ez azonban félreértésekre adhat okot, mert nem pusztán az elme tevékenységére utal: a teljes személyiség részt vesz benne, az intellektus, az érzelmek és a megújult cselekedetek révén a test is. A meditáció puritán szorgalmazói bibliai parancsokat idéznek arra nézve, hogy a hívőknek kötelességük nem csupán olvasni az Igét, de elmélkedni, meditálni is azon. Ilyen például Józsué 1,8: „Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, arról elmélkedj éjjel-nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz”, vagy az első Zsoltár: „Boldog ember az, aki (…) az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.”

Az elmélkedés (latinul: meditatio, igeként meditor) tehát tulajdonképpen az a folyamat, ahol a szent olvasmány személyessé válik. Ha úgy tetszik, az olvasott igeszakasz elsajátítása. Mindez természetesen nem a puritán teológia találmánya. Már a negyedik századi sivatagi atyák is tanították a Szentírás meditatív olvasását. Ez a lectio divina ősi hagyománya, amellyel lényegében egybecsengenek a puritán meditáció módszerei. A puritánok azonban nem csupán a hivatásos egyházi elit, hanem minden hívő számára elérhetőnek, sőt szükségesnek ítélték azt. Nézőpontjuk szerint ha a Biblia parancsba adja a meditációt, akkor a hívő ember képes rá. Watson egyenesen azt állítja, hogy mindenki meditál, csak a meditáció iránya legtöbbször téves. A világi ember a világ felszínes örömeiben mélyül el, a hívő pedig az Ige által kijelentett, mélyebb valóságban. Ennek pedig magától értetődő eszköze a képzelőerő, az imagináció.

„Tegyük fel, hogy János társául szegődsz az Új Jeruzsálem felmérésében – olvassuk Richard Baxter A szentek örökkévaló nyugodalma című (eredetileg 1650-ben, magyarul 1945-ben megjelent) magnum opusában –, és látod a trónokat és a mennyei seregeket, amelyeket ő látott. Vagy hogy vele együtt járod be a mennyei királyságot, és hogy láttad az összes szentet fehér ruhában, »pálmaágakkal a kezükben«; és hogy hallod »Mózesnek és a Báránynak énekeit«. Ha valóban láttad és hallottad volna ezeket, micsoda elragadtatásban lettél volna! És minél komolyabban veszed ezt a feltételezést, a meditáció annál inkább felemeli a szívedet.” Néhány bekezdéssel később így folytatja: „Ne tégy úgy, mint a pápisták, akik képekben ábrázolják ezeket! Hanem alkoss róluk a lehető legélőbb képet az elmédben a Szentírás leírásainak szemlélésével, amíg azt nem mondhatod: »Azt hiszem, látok egy felvillanást a dicsőségből!«” A képzelőerő használatát tehát nemhogy nem vetik el, de egyenesen a legmagasabb kreatív funkciók közé sorolják.

De ha azt hinnénk, hogy Baxter ritka kivétel volna a puritánok között, olvassuk el, mit ír Thomas Watson: „A szent elmélkedés által a lélek minden reggel mintegy Istennél reggelizik.” William Bates pedig a menny megtapasztalásaként írja le a meditációt: „Az egyetlen különbség egy Mennyben lévő szent és egy olyan szent között, aki a földön elmélkedik Istenről, az az élvezet fokában és módjában rejlik. Különben egy szent a földön is élvezi a Mennyet.”

Puritán lectio divina

De hogyan juthat el az egyszerű hívő a reggeli imádság és bibliaolvasás révén a menny megtapasztalásához? A válasz a kontempláció, azaz a szemlélődés. A hagyomány ezzel a szóval illeti az imádságos igeolvasás azon fázisát, amikor az imádkozó a szóbeli imán túllépve, az írott igétől a testet öltött Ige felé lépve Isten arcát szemléli. A református teológusok egy része ezt már a misztika kategóriájába sorolja és elveti. Pedig a kálvinizmus fénykorában, mielőtt a református spiritualitásból kiszívta volna a levegőt a XIX. századi modernista racionalizmus, ez is része volt a puritán mindennapoknak.

Amikor Nathanael Ranew ezt írja: „Ahogyan Salamon templomát belülről teljesen beborítja az arany, úgy legyen a meditáció műve szeretettel bevonva és átszőve. Ahogy az Énekek éneke 3:10 szerint Salamon szekerének belsejét a szerelemmel ékesítette, úgy legyen az elmélkedés szekere is szent szerelemmel kirakva”, akkor túl vagyunk a szent szöveg alkalmazását célzó meditáción, elérkeztünk a lectio divina szemlélődő fázisához: a kontemplációhoz. Thomas White ezt így definiálja, szintén a házasság metafora segítségével: „A szemlélődés Isten színről színre látásához (beatific vision) hasonlít, amellyel az angyalok szemlélik Istent a Mennyben. Elmélkedni olyan, mint tüzet gyújtani, míg a szemlélődés maga a lobogó tűz. Az egyik [a meditáció] olyan, mint amikor a hitves keresi Krisztust, a másik [a kontempláció] pedig olyan, mint amikor a hitves élvezi Krisztust.” Ennél érzékletesebben és meghittebben középkori misztikus sem igen írhatna a kontemplatív ima szépségéről.

Mennyben a városi forgatagban

A puritán út követése ráadásul azt is jelenti, hogy a reggeli és/vagy esti csendesség, ima és meditáció idejének felszabadult tudatállapotát valódi protestánsokként kiterjeszthetjük a teljes életre. Átjárhatja a mindennapi munkát, utazást, rutinos teendőket is. Ezt a puritánok alkalmi vagy spontán meditációnak nevezik. „Az isteni elmélkedés tudománya, avagy értekezés annak természetéről, szükségességéről és kiválóságáról, a legfontosabb keresztény kötelesség gyakorlásának indítékairól és szabályairól több igehirdetésben az I. Mózes 24,63 alapján: »És kiméne Izsák este felé elmélkedni a mezőre«” című 1634-es művében írja Edmund Calamy: „Gyakran élj alkalmi meditációval, és emeld fel lelkedet Istenhez általa, és ne feledd, hogy a Szentírás magyarázza a teremtmény könyvét [értsd: a teremtést]”, és hozzáteszi, nincs olyan teremtmény, amelyből ne lehetne lelki hasznot húzni. Ehhez hasonlóan állítja Thomas Watson: „A kegyes szív, mint a tűz, minden tárgyat lángra lobbant a meditációhoz.”

Ebben mindketten közeli rokonai az ismert francia
kármelitának, Lőrinc testvérnek és az Isten jelenlétének gyakorlata című művének. A szerzetesi konyhán dolgozó barát mondta: „Ha a konyhában kellene dolgoznotok, legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr ott van a fazekak között, és külső-belső segítséget nyújt nektek.” És épp ez volt a puritánok szándéka is: a szentség, az Istennel való egység megélése a mindennapokban. Ekkor már az egész élet lelkigyakorlattá válik, épp ahogy Edmund Calamy írja: „Ezt a meditációt minden helyen és minden társaságban gyakorolhatja az ember. Egy istenfélő ember egyszer azt mondta nekem: »Hálát adok Istennek, hogy a mennyben lehetek, amikor a Cheapside [londoni utca] forgatagában vagyok; a zaj közepette is tudok mennyei meditációt végezni.« Nincs olyan hely, nincs olyan társaság, amely megakadályozhatna ebben az alkalmi, hirtelen, fohász-
szerű elmélkedésben.”

A belső szabadság felsőfoka

Edmund Calamy szerint míg a hitetlenek szemében a szent dolgok is világivá válnak, addig a hívő „olyan, mint egy Mennyei Alkimista, aki a világ minden teremtményéből valamilyen isteni dolgot tud kivonni… és minden teremtményből, még egy pókból vagy egy békából is isteni útmutatást nyer”. A meditáció tehát a belső szabadság felsőfoka: engedem, hogy ne a körülményeim, és saját, földhözragadt rutinjaim, hanem a Teremtőm határozza meg azt, hogy ki vagyok, mit tapasztalok meg és mit élek át. Más szóval, az életem lelkigyakorlattá, az örök élet begyakorlásává válik. Ennél többet pedig kívánhatna-e bárki?

 

A szerző költő, kritikus 

A puritán íróktól vett idézetek a szerző fordításai

Nyitókép: A szentek örökkévaló nyugalma, avagy értekezés a szentek boldog állapotáról,  midőn az Isten dicsőségének örvendenek – Richard Baxter,
a nagy puritán író 1650-es fő műve 1677-es kiadásának címoldala (fotó: Eric lkh, CC BY-SA 4.0 / Wikimédia)