Honnan és hová? Ez a legfontosabb kérdés az életünkben. S egyáltalán: miért?
Amikor az ember ünnepre vár, eltűnődik: mi kell ahhoz, hogy igazán ünnepelni tudjunk? Mitől más az ünnep, mint a hétköznapok. Tudunk-e egyáltalán ünnepelni?
Az Úr útját elő kell készíteni.
Minden ünnep lényege a találkozás. A föltekintés. Annak megtapasztalása, hogy nem vagyok egyedül.
Hogy van értelme az életemnek.
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hogy melegednének az emberek!” – írja József Attila Tél című versében.
Meg kellene szabadulnunk minden fölösleges ócskaságtól, ránk tapadó gönctől, lehúzó kolonctól. Őszintén szembe kellene nézni önmagunkkal. El kellene rendezni ügyeinket,
ki kellene békülnünk magunkkal, társainkkal,
ki kellene békülni ezzel a békülni nem óhajtó, nagyon is furcsa világgal.
Minden halmot hordjanak el, minden völgyet töltsenek föl, s ami egyenetlen, az legyen sima úttá! – mondja a próféta. (Iz 40,4)
Mit tegyünk? És mikor? Hajlamosak vagyunk arra, hogy tétlenül várakozzunk, hogy majd magától megváltozik a világ. Vagy ha magától nem is, majd mások elhordják az akadályokat, mások építenek utakat és hidakat, nekünk egyszerűen csak át kell mennünk rajtuk.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt mondjuk: majd, nem sürgős, most nem időszerű… Vannak fontosabb gondjaink, nincs elég pénzünk, hideg a lakás, nem találom, amire éppen vágyakozom…
De hát mire is vágyakozunk? Mire várunk?
Mintha világméretű halláskárosodásban lenne részünk. Nem halljuk meg a segítségre szorulók kiáltását. Bezárkózunk önmagunkba, nem vagyunk hajlandók arra, hogy megváltoztassuk az életünket. Nincs senki, aki képes lenne kizökkenteni bennünket megszokott kényelmünkből, vagy ha esetleg nem olyan kényelmes már az életünk, nincs senki, akinek szavára rádöbbennénk, hogy nem mehet úgy tovább az élet, ahogy eddig éltünk.
Jöhetett világméretű járvány, jöhet, ki tudja, milyen mértékű elértéktelenedése a pénznek, mintha semmi sem volna képes arra, hogy meggyőzzön bennünket: emberek, bárhol éltek is a földön, térjetek észhez! Vegyétek már észre, hogy van lehetőség boldogan élni. Csak arra volna szükség, hogy
levessük önzésünket, hogy észrevegyük a mellettünk szükséget szenvedő embereket. Hogy legyen bátorság bennünk igazat szólni, nem becsapni önmagunkat, nem becsapni másokat.
Legyen bennünk tisztelet az élet iránt. Legyen bennünk tisztelet minden élő iránt. Nem fogja senki helyettünk elhordani az előttünk tornyosodó szeméthegyeket, senki nem fogja betölteni a bennünk tátongó ürességet. Nekünk kell simává tenni mindazt, ami göröngyös. A szó, az életet átalakító szó hozzánk szól. Most. Itt. Ebben a világban. A mi hazánkban. A mi közösségeinkben. A mi családunkban.
„Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni, / És rakni, adjon sok-sok meleget. // Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek!” – fejezi be József Attila a versét.
Nem késő soha, hogy megváltoztassuk az életünket. Rá kellene ébrednünk arra, hogy mennyi minden fölösleges, amivel bajlódunk. Föl kellene ismernünk, hogy az „egy életem, egy halálom” nemcsak egyszerű szólás, hanem kemény valóság. Megismételhetetlen lehetőség minden napom. Kihívás számomra minden találkozás. Elsimítom-e az egyenetlenségeket? Összekötöm-e, ami szétszakadt? Lakhatóbbá, élhetőbbé teszem-e a közvetlen környezetemet?
Didereg a világ. Magába fordul reménytelenül. Tehetetlenül várakozik.
Pótcselekvésekkel telik a múló idő. Rohanunk, loholunk, elégedetlenkedünk, gyűlölködünk. S közben reménytelenül várjuk a békét. Úgy, hogy belesodródunk a legkülönfélébb háborúskodásba. Háborúban állunk önmagunkkal, háborúban családunkkal, környezetünkkel. Rendezetlen körülöttünk a világ. Mintha kilátástalanul bolyonganánk egy furcsa labirintusban, egy rideg sivatagban.
Pedig van remény. Csak éppen meg kellene állnunk, el kellene csendesednünk, és hallgatnunk lelkiismeretünk szavára. Rajta keresztül szól hozzánk ma is az Isten. Az az Isten, aki az élők Istene.
Az ember boldogságra született. A körülményeket mi teremtjük meg.
Rajtunk áll, hogy csak magunkkal törődünk-e, vagy gondolunk másokra is?
Dickens írja: „Valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá (…), mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak.”
Lesz-e igazán ünnepünk? Lesznek-e boldog találkozásaink? Lesz-e béke bennünk, körülöttünk, a világban?
Tele vagyunk vágyakkal, tele vagyunk várakozásokkal. S közben megfeledkezünk arról, hogy értelmet és szabad akaratot kaptunk.
Nem szükséges együtt sodródni az árral.
Jézus ítéletről beszél: A fejsze már a fák gyökerére tétetett. (Mt 3,10) Nem várhatunk tovább. Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból. (Róm 13,11)
