Több alkalommal járhattam a Szentföldön. Ajándék volt számomra minden út: a hegyek, a sivatag, a Genezáreti tó, az Olajfák hegye, a Via Dolorosa: mind-mind elmondhatatlan élmény. Akár csak Betlehem, amely ma már a magából kifordult modern világ forgalmi dugóival is dicsekedhet, nem csak a Pásztorok mezejének meghitt hangulatával.
Az a hely pedig, nem messze Jeruzsálemtől, ahol Mária idős rokonával, Erzsébettel találkozott, különösen is emlékezetes.
A hegy tövében csobogó víz, amit Mária forrásának is neveznek…
ahová Mária bizonyára többször is lejárt vízért, amikor abban a meg nem nevezett júdeai városban a gyermeket váró rokonnak segíthetett. (Lk 1,39–45)
Két asszony találkozása: egy idősödő, aki megkapja a vágyva vágyott ajándékot, a gyermeket, – és a fiatal, aki nem kis zavarban lehetett, amikor az angyali üdvözlet hallatára igent mondott az Isten akaratára, és vállalta a gyermeket.
Két asszony találkozása: látogatás, találkozás, örömhír megosztása egymással.
„Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesül mindaz, amit az Úr mondott neked!” – hallja Mária Erzsébet szavait.
Boldog vagy, mert hitted…
Mi kell ahhoz, hogy boldog legyen az ember? Mi kell az igazi, tiszta szívörömhöz? Boldogságra vágyó, boldogságot kolduló emberek vagyunk. Hol van az igazi öröm forrása?
Többször volt alkalmam ott ülni, annál a forrásnál, amelynek vize most egy vályúszerű, keskeny medencében gyűlik össze. Némán hallgattam a víz csobogását. És néztem az embereket, az arcukat megmosó zarándokokat. Azokat, akik vágyva vágytak – mint minden ember – a tisztulás, a boldogság után.
Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesül… – hallotta Mária idős rokonának szavait. Ennek a két asszonynak a találkozása számomra megrendítően szép. A fiatal útra kelt, s Názáretből fölgyalogolt a hegyek közé, hogy elmondja a titkát. S fölmegy, hogy segítségére legyen a gyermekét hamarosan világra szülő idős rokonának.
Örömhírt mondanak egymásnak. A születés, az élet örömhírét.
Mária egy ideig ott maradt Erzsébeték házában. Ő volt a fiatalabb: bizonyára ő ment vízért. S mivel itt, ezen a helyen csak ez a forrás van, hová mehetett máshová, mint ide, ahol ma is csobog a víz…
Mindig láttam itt, a dombon vagy a völgyben a forrás közelében nyíló vagy bimbózó virágokat. Az élet hírnökeit. Mindig láttam önmaguk terhét cipelő zarándokokat, akikben ott élt a vágy, hogy megérintse őket a kimondhatatlan titok. Az üzenet, a találkozás öröme, aminek tanúja volt több mint kétezer évvel ezelőtt ez a hely.
Kérdem magamtól: vajon csak terheket cipelek? Vagy ott él bennem az Isten Igéje, amely segített életem évtizedeiben, hogy járjam a magam zarándokútját? Amelyben volt nemritkán hegymenet, de volt benne szépség is. Volt benne boldogság.
Az angyali üdvözletet a keleti egyház nyelvhasználatában „örömhírvétel”-nek mondják.
Mária fogadta, befogadta az örömhírt. És amikor rokonát meglátogatta, megosztották egymással a mindkettőjük életét átalakító örömhírt, az élet üzenetét.
Evangélium: jó hír, örömhír. Vajon mi, saját terheinket cipelő emberek tudunk-e örömhírt mondani egymásnak ebben a világban? Vagy bezárulunk félelmeinkbe, aggódásainkba, szorongásainkba, ahelyett, hogy bátran kilépnénk önmagunkból, és vállalnánk az útra kelés, a zarándokút kockázatát, hogy találkozásainkban megosszuk egymással hitünk ajándékait?
Hírekkel van tele a világ. Tragédiákról számolnak be a híradások. Háborúkról, összeomlásokról. Ellenségeskedésekről, fenyegetésekről, kiszolgáltatottságokról. Vajon ebből állna az élet?
Hírességekről olvasunk, akik gyakran mértéktelenségükkel váltak sokak számára mértékadóvá.
Vajon boldoggá teszi-e őket a hírnév, a pénz, a luxus? Észrevesszük-e a környezetünkben csendesen, békében élőket, akik számára igazi öröm a gyermek? Akik bíznak abban, hogy egy nyugodtabb és szebb világ vár rájuk? Észrevesszük-e a látogatások örömét? A baráti együttlétek erősítő légkörét? Vajon tudunk-e örülni tavasznak, virágnak, öregedő emberek mosolyának?
Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesül mindaz, amit az Úr mondott neked.
Tudunk-e hinni? Tudunk-e megbízni a másik emberben? El tudjuk-e fogadni, hogy minden kincsnél többet ér a hűség, a ragaszkodás, az elfogadás, az egymást megajándékozó szeretet?
Mindannyian erre várunk. Arra, hogy megerősödjék a hitünk. Örömhírre várunk, még ha félelmek között élünk is. Békességre vágyunk, még ha Krisztus békéjéről és világosságáról oly nehezen akar is tudomást szerezni a világ.
Vigyük hírül Erzsébet és Mária találkozásának örömét: a születésre várók boldogságát.
Boldog vagy, mert hitted… – hangzik Erzsébet szava Máriához. Nincs boldogság elfogadás, hit, bizalom nélkül.
Ott él a vágy az emberben, hogy tudjon hinni. A hit ajándék. A hit: kegyelem.
A hit utáni vágyakozást Szabó Magda (Hinni) így fogalmazza meg:
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.
Az egyre profánabbá, egyre vásáribbá váló, egyre nyugtalanabb ünnepi készülődés közepette ne felejtsük el az ünnep lényegét. Ferenc pápa figyelmeztet: Nem egy feldíszített fát ünnepelünk. Hanem az életet. A találkozást. Jézus születését. Adja meg az Úr mindannyiunknak az élő hit kegyelmét.
