Belgium 190 éves történetét végigkíséri a két nagy népcsoport, a flamandok és a vallonok vetélkedése, mondhatnám küzdelme, melynek legfőbb oka a nyelvi–gazdasági–kulturális különbség. 

Budapesti ismerőseim gyakran érdeklődnek a belgiumi helyzetről. A beszélgetés szinte minden alkalommal egy régi vicc felidézésével kezdődik, mely egyszerűsített formájában így szól: Sorozáson azt mondja az őrmester: „Flamandok jobbra, vallonok balra!” Erre előlép valaki, és megkérdezi: Tessék mondani, a belgák hova álljanak?” 

A viccbéli helyzet mára már veszített kesernyés humorából. Ha ma kerülne sor egy mindenkit érintő sorozásra, az itt élők egyötöde, több mint kétmillió ember egyik csoporthoz sem csatlakozna, mert ők portugálok, brazilok, lengyelek, kongóiak, marokkóiak, magyarok. Azután jobbra vagy balra is kevesen mennének, mert a nagy többség immár belgának tartja magát. 

A különbség nem a nemzetiségi hovatartozásban, hanem a nyelvhasználatban jelentkezik. Ez az a terület, ahol majdnem kétszáz esztendeje nincs nyugalom. A flamandok ragaszkodnak a területi joghoz: aki Flandriában él, köteles flamandul beszélni. Nincs francia nyelvű óvoda, iskola, egyetem, vallási közösség, szentmise. Belgiumban ugyan három hivatalos nyelv létezik: a flamand, a francia és a német, viszont Flandriában csak a flamand, Vallóniában csak a francia használható. A főváros flamand nyelvi területen fekszik, de szerencsére kétnyelvű… 

Mit jelent az, hogy flamand nyelvi terület? Több mint fél évszázada, 1962-ben megállapítottak egy nyelvi határt Flandria és Vallónia között. Ezt az egész országot átszelő kelet–nyugati vonalat tízévenként felül kellene vizsgálni, de az északon lakó flamandok hallani sem akarnak róla, nehogy a délen élő vallonok tízévenként lehetőséget nyerjenek újabb és újabb „területhódításra”. A nyelvi ellentéthez gazdasági, kulturális különbségek járulnak. Egyik miniszterelnökük meglehetősen szerencsétlen – tán humorosnak szánt – mondása szerint Belgiumot három dolog tartja össze: a király, a futballválogatott és néhány sörmárka. Való igaz, az uralkodócsalád tagjaitól elvárják, hogy anyanyelvi szinten beszéljék mind a két nyelvet. A király számára ez kötelező! Még azt az alig érezhető flamand akcentust is nehezen bocsátják meg! 

A „válóper” a küszöbön áll, de képtelenség megegyezni a legfőbb vagyontárgy, Brüsszel sorsát illetőleg. Mert arról egyik fél sem akar lemondani. 

A magamfajta, Brüsszelben élő „letelepedett turista” persze a csatározásokból semmit sem érez. Az üzletekben a papírzacskókon mind a két nyelven olvasható, hogy környezetbarát csomagolópapírból készültek, s az utcákon is kétnyelvű a tábla. Népszámlálásról persze a fővárosban sincs szó, nehogy kiderüljön a flamand lakosság valódi számaránya. A tengerpartról Brüsszelbe tartó vonaton, megtapasztalja az utas, hogy az információkat kizárólag flamandul közli a vonatvezető – egészen Brüsszel határáig. Onnan már franciául is bemondja közlendőit, hiszen kétnyelvű területre érkezik a szerelvény. 

A katolikus egyház törekszik az egyensúlyra: például a főegyházmegye élén a flamand anyanyelvű érseket francia anyanyelvű követi. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Idézzük fel Széchenyi Istvánnak a Hitelben írott szavait: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él.”  

Búcsúzóul elmondom, mi esett meg velünk egy zarándoklat során. A legismertebb belgiumi zarándokhelyre, Scherpenheuvelbe mentünk egy magyar csoporttal. Előre elintéztem mindent, megkaptuk a szükséges engedélyeket is. Megérkezve a bazilikába, megyek a sekrestyébe, hogy előkészítsem a szentmisét, a sekrestyés azonban csak flamandul volt hajlandó érteni és beszélni. Próbálkoztunk más nyelveken szót érteni vele, de ő csak azt hajtogatta: nem és nem, csak flamandul. Szerencsére volt velünk egy holland fiatalember. Hát őt hívtuk segítségül. Beszélt is hatalmas tempóban a mi sekrestyésünkhöz, aki szemmel láthatólag nem tudta a holland szöveg minden szavát követni. Így már hajlandó volt minket is megérteni, s minden gond nélkül vehettünk részt a szentmisén…