Legfőbb hivatásunk emberré lenni – hirdeti egész valójával Bálint Sándor. Ez szüntelen feladat: „mindig és mindenütt”. Légy „ember az embertelenségben” (Ady Endre). „Az ember tiszte, hogy legyen / békében, harcban ember. / Méltó képmása Istennek” (Arany János: Gondolatok a béke-congressus felöl). Kicsoda méltó képmása Istennek? Jézus, akire Pilátus ezekkel a szavakkal mutat rá: „Íme, az ember”. Az ő embersége éppen totális odaadottságában, feláldozottságában, a „mélység ünnepélyeként” (Pilinszky János) a kereszten teljesedik ki, amikor „lehajtván fejét, kiadá lelkét” (Jn 19,30). Meghívottak vagyunk erre a krisztusi emberségre. Miként élhetjük meg? Erre válaszolnak a szentek: a jobb lator, Zakeus, a vámos, Mária Magdolna, akiből Jézus „hét ördögöt űzött ki”, s a többiek. Erre válaszol a legszöge­dibb szögedi, Bálint Sándor is az életével: megroppant házasságával, aggódó-gondoskodó apaságával, szerteágazó munkásságával: íróként, politikusként, tudósként, tanárként.

Ez az emberség élet az alázat méltóságában, a bűnbánat örömében, a bocsánatkérő megbocs­átó szeretet királyi fenségében. Élet, mely az „újjászületés és megújulás fürdőjében”, a keresztségben születik, és a szentgyónásban frissül fel. Bálint Sándor 1980. április elején, Nagykőrösön részt vett egy tudományos konferencián. A plébánián lakott. A plébános ekkor Fila Béla volt. Ő jegyezte föl a következőket: „Az előadássorozat utolsó napjának reggelén, jó korán, a szentmise előtt kérte, hogy hallgassam meg a szentgyónását. Azóta biztos vagyok, hogy megmaradt valami ebben a bűnös világban az eredeti ártatlanság állapotából. Arra is gondolok néha, hogy talán kimondhatatlan módon, de ránk sugárzik az angyalok kimondhatatlan tisztasága. Csak figyeltem egy élet vallomására, melyből kiderült, hogy

igen, lehet élni és szenvedni, nagyon szenvedni, tisztán, ártatlanul, Isten közvetlen, konkrét jelenlétében.”

Lapozgatok Szedő Dénes ferences atya, a kiváló költő és műfordító Naplófüzetében. A borítón az évszám: 1980. Benne rátalálok Bálint Sándor nevére, s mellette, hogy május elsején Budapestre jött, hogy részt vegyen unokahúga esküvőjén. Másodikán Budapest-Pasaréten szentgyónásra jelentkezett, ahogy szokott: „Dénöském, édöském, körösztözzél mög engömet!” A szentgyónás után távozott. Szívében ott zengett a megtérésén ujjongó angyali kórus éneke, ott dübörgött a tékozló fiú megtértét ünneplő körtánc muzsikája. Hogyan is hallhatta – amúgy már rest fülével –, hogy autó közelít felé. A baleset bekövetkezett. Eszméletét már nem nyerte vissza. A délutáni liturgia – a szentgyónás, a szentáldozás – a János Kórházban fejeződött be pápai áldással, s a betegek kenetével.

Amúgy, Bálint Sándor gyakran fordult meg a pasaréti ferences kolostorban, ahol a Barankovics-párt, a Demokrata Néppárt vezetősége tartotta összejöveteleit. Károly Bernát, az akkori házfőnök – a hitükért kivégzett huszadik századi hét magyar ferences vértanú egyike – szobájában gyűltek össze. Bálint Sándor nem volt politikus alkat, de – ahogy nevelt fia, Bálint Péter vallotta róla – „a világért felelősséget vállaló gondolkodó” volt. Részt vett a Demokrata Néppárt munkájában. Fontosnak tartotta, hogy az embertelen ateista-kommunista államterrorral szemben  humanista, keresztény szociális unió szülessen, amely minden klerikális befolyástól függetlenül, szabadon, de mindenben keresztény alapon tevékenykedik.

A rendőrségi besúgójelentésekből tudjuk, hogy Bálint Sándor ezt a függetlenséget, szabadságot a kádári „kispolgári rendőrállamban” (Kertész Imre) is nélkülözhetetlennek tartotta: „Integro – megújítani mindent… Mi egy reménytelen mucsai sárban élünk. A szellemi életet úgy kell megragadni a katolikusok részéről, hogy annak ne legyen klerikális íze, de ugyanakkor száz százalékig hirdesse a hitet” (Összefoglaló jelentés BS németországi útjáról; 1964. június 23). Bálint Sándor emberségében a szabadság és felelősség egybetartozott.

Szedő Dénes atya, ha Bálint Sándorról beszélt, legtöbbször csak így emlegette: „az embör”, s mindenki tudta, hogy kiről beszél. Ez az Isten-gyermeki, királyi emberség átsüt Bálint Sándor minden munkáján. Újraolvasom a Korunk Szavában 1936-ban megjelent útirajzát: Képek Ausztriából. E rövid írásban felfedezhető az igaz emberség szinte minden jellemzője. Az, hogy mélyen látó, szemlélődő. E világ szépségeiben látja, hallja az Alkotót. A magasló hegyormok között zúgó folyam leírásánál ezt olvashatjuk: „A nagy zúgásban éppen úgy az Ő szavát, az Ő igazi hangját hallottam, mint a havasok hallgatásában vagy a szegedi alkonyat csendjében.”

Fájlalja, hogy a „mai ember” erre képtelen: „mi szórakozni akarunk, egyszóval: sietnünk kell… szétszóródunk, és nem tudjuk, nem akarjuk összeszedni magunkat. Irtóztató a destrukció… Impressziók egymást gyilkoló egymásutánja, talán az élmény már meg is halt… A bűnnek demokráciája az egész világon, és

az emberség arisztokráciáját olyan kevesen akarják vállalni. Nem akarunk Isten fiai lenni… Mi szórakozni akarunk, és nem élni: föláldozni magunkat.”

Salzburgban járva, kiemeli Mozart zenéjének, emberségének isteni sajátosságát, az ellentétek egységét: „Az annyit emlegetett mozarti derű voltaképpen nem más, mint elragadtatott szenvedés.” Magáról is szinte mindig paradoxonokban szól. Az egyik levelében így: „Az éjszaka sötétsége a virradatot sürgeti… Helyzetem reménytelen, de kegyelemszerű.” Másutt: „Bűneim rongyaiban boldog vagyok.” Ez a paradoxon hozzátartozik a krisztusi emberséghez. A Bárányról olvassuk a Jelenések könyvében: „meggyilkoltában élő eleven”. Bálint Sándor követi a Bárányt. Harmóniája, derűje, békéje az ellentétek egysége.

Az ő igazi otthona a Szeged-Alsóvárosi Ferences-templom. A szellemi élet színe-javát, többek között Móricz Zsigmondot, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost hozza ide, és kalauzolja otthonosan. Két oltárnál időzik hosszasabban: az életfaoltárnál és a Fekete Máriánál. Mindkettő a végletek, az ellentétek egységének az oltára. Az életfaoltárnál a halott fiát ölelő fájdalmas anya kompozíciójából, a keresztből magasodik, nő ki az égig érő aranyló életfa: a gyötrelmet vállaló szeretetből a diadalmas élet. A Fekete Máriánál ott van Bálint Sándor fogadalmi ajándéka, a márványtábla, rajta Juhász Gyula verse, A fekete Mária, melynek zárósorai értelmezik az ikont: „Te feketén is vigaszt derengő / Magyarok asszonya!”

Bálint Sándor szerint „Szögeden két abszolút van: az alsóvárosi templom és a Tisza”. Ehhez hozzátesszük: Szegeden Isten abszolút jóságának van egy abszolút tanúja: Bálint Sándor, aki minden viszontagság közepette megélte Istentől kapott nagy hivatását: EMBÖR. „Ember az embertelenségben” is.