Többször előkerül az evangéliumokban a lakoma, a közös étkezés képe. A közös étkezés mindig több, mint a puszta táplálkozás. Egyedül is lehet enni, és ez elég ahhoz, hogy az ember ne haljon éhen. Az emberi élethez azonban kevés. Közösségben étkezni egészen más.

A közös asztal közösségvállalás.

Nem vagyunk idegenek egymás számára. Vállaljuk egymást.

Az ünnepi ebéd vagy vacsora mindig jeles alkalom. Egyrészt kifejezi a közösséget, másrészt erősíti az együvé tartozást. Meghívást elfogadni nem egyszerűen illendő. Megtiszteltetés, ha meghív valaki az asztalához.

Az ünnepi ebéd erősíti az együvé tartozást (a szerző fotói)

 

A közös étkezésnek megvan a maga rituáléja, megvan a rendje. Nemcsak az ételek egymásutánja nem mindegy. Fontos az ülésrend: ki hol foglal helyet az asztalnál. Hivatalos alkalmakkor protokollosok, rendezvényszervezők gondosan ügyelnek arra, hogy ki ül a házigazdával szemben, vagy mellette, jobbról vagy balról. Nem ülhet mindenki a főhelyen, nem lehet mindenki fővendég: a társaságban, amelyik valamilyen jeles alkalomból összegyűlt, mindig megvan a protokolláris rend. Lehet ez éppen a hivatali beosztás, lehet az esküvői vacsorán a fiatal házasok, a szülők, a rokonok, a barátok, ismerősök, munkatársak alapján. A születésnapos, ha az ő ünnepéről van szó, nem kerülhet valahová az asztal szélére.

A születésnapos nem kerülhet az asztal szélére

 

A felszolgálásnak is megvan a maga rendje. Hol, kinél kell kezdeni a kínálást?

Nem kíván sok erőfeszítést, hogy megértsük a jézusi példázatot. (Lk 14,7–14) Mindenkiben él az ösztönös vágy, hogy szeretne valamiképpen a középpontban lenni. Amikor a jézusi életstílusról beszélünk, látszólagos ellentmondások sorozatával kell szembenéznünk. Jézus mondta: Aki magát megalázza, azt felmagasztalják. (Mt 23,12) Másutt: Aki meg akarja találni az életét, az elveszíti azt. (Lk 9,23) Jézus beszél arról is, hogy ő úgy van a tanítványok között, mint aki szolgál. „Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül.

Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.”

(Lk 22,27–28) Jézus világában a szolga előkelő helyen van. Mert az életnek éppen a szolgálat adja meg az értelmét.

Ha társadalmunk bajaival őszintén szembenézünk, meg kell állapítanunk, hogy az egyik legnagyobb hiányosságunk éppen az, hogy hiányzik belőlünk a szolgálatkészség. Igényeink vannak, egyre határozottabban és egyre keményebben. Elvárásaink vannak. Semmiképpen sem állítom, hogy nem lehetnek jogos igényeink és elvárásaink. Ugyanakkor magunkba kell tekintenünk, őszintén: vajon én magam

kész vagyok-e arra, hogy mások életét a szolgálatommal szebbé tegyem?

Kezdődik ez már akkor, amikor a házastársak egymást elfogadják. Ha valaki a házasságban a maga boldogságát keresi, tévúton jár. Ha a társát szeretné boldoggá tenni, akkor ajándékba kapja maga is a boldogságot. Egyébként a házasság nem lesz más, mint társas önzés.

Jegygyűrűk – aki a társát szeretné boldoggá tenni, ajándékba kapja a boldogságot

 

Jézus az önzetlenségre figyelmeztet. Amikor vacsorát adsz, ne a tehetőseket hívd meg. Azokat hívd, akik emberi számítás szerint nem tudják viszonozni a meghívást. (Lk 14,12–14) Jézus az igazi, tiszta nagyvonalúságra figyelmeztet.

A mögöttem lévő jó pár évtized megtanított arra, hogy

nagyvonalúságra még sosem fizettem rá.

A kicsinyességre azonban szinte mindig. A jézusi út a nagyvonalúság útja. Az önzetlenség útja. Jézus boldognak szeretné látni tanítványait. Ezért az önzetlenség, az odaadás, a vállalás útját mutatja meg nekünk. A közös étkezés visszatérő képe erre is figyelmeztet bennünket. Vállaljuk, hogy asztalunkhoz hívjuk a másikat. Tudjuk nagyon jól, hogy minden meghívás kockázatos vállalás. Előre kiszámítani nem lehet, bármennyire is szeretnénk.

Vállaljuk, hogy asztalunkhoz hívjuk a másikat!

 

Korunk egyik nagy betegsége a bizalomhiány. Félünk a kockázatvállalástól. Félünk leülni egymás mellé. Ennek a következménye képletesen szólva az önkiszolgáló gyorséttermek világa lesz, a meghitt, családias éttermek helyett.

Jézus a bizalomra bátorít: hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat!

Ha őszintén magunkba tekintünk, be kell vallanunk:

mindannyian szegények, bénák, sánták, vakok vagyunk.

Ugyanakkor mindannyian hivatalosak vagyunk a jézusi lakomára.

Mindannyian hivatalosak vagyunk a jézusi lakomára

 

Éveink száma hetven, ha erősek vagyunk, nyolcvan is talán. Amikor házastársak visszatekintenek huszonöt, ötven, hatvan esztendőre, meg kell érezniük, hogy nem voltak egyedül az úton. Amikor hatvanéves papi szolgálatomra tekinthettem vissza, beleremegtem annak valóságába, hogy nem voltam egyedül az Úton.

Velem volt – még ha sokszor nem ismertem is föl – az Írásokat magyarázó útitárs, mint az emmauszi tanítványokkal.

És szívből kérhettem: Maradj velünk, maradj velem, mert már esteledik! Felismerhettem a közösség asztalánál, felismerhettem az oltár szent kenyerének megtörésekor.

Életünk útján kell, hogy legyenek ünnepi alkalmak, amikor közös asztalhoz ülünk. Nem úgy, hogy keressük a legelőkelőbb helyet. Hanem úgy, hogy szolgálunk másoknak. Hogy magunkból ajándékozunk a meghívottaknak.

Isten áldása legyen a közösségteremtőkön! Azokon, akik tudnak másoknak szolgálni. Az Úr terített asztala várja őket.