1998 tavaszán felkerestem Esterházy Pétert, hogy felkérjem, legyen az egyik résztvevője a Ki a csoda is a pap? című pódiumbeszélgetésnek. Hamar kötélnek állt. Aztán sok mindenről beszélgettünk. Előhozta egyik keserűségét. Egy vaskos borítékot mutatott. Egy kispap küldte, a novellája volt benne, tele obszcén odamondásokkal, blaszfémiával. A kísérőlevélben a papnövendék reményét fejezte ki, hogy Esterházy Péter nem fog megbotránkozni ezen az „esterházyas” stíluson. Tévedett, megbotránkozott. Sértette, hogy az olcsó ocsmánykodást esterházyasnak nevezte. „Egy papságra készülő fiatalember hogy lehet ilyen kisszerűen mocskos, és még ehhez vele is takarózik” – háborgott Péter. Ez a gyerek azt hiszi, ha leír néhány trágárságot, azzal már meg is van a siker. Munka és tehetség nélkül. A blaszfémia kényes stíluselem. S akinek se tehetsége, se stílusa, annak tilos. Értettem ezt az indulatot. Visszataszító, amikor kisszerű művek a káromlás, a primitív odamondás eszközeivel remélnek boldogulni, betörni a piacra. Tömegével vannak ilyenek. A filmvilágban erre eklatáns példa Scorsese filmje, a Krisztus utolsó megkísértése, melyben a szerző giccses, szaftos, máriamagdolnás szerelmi viszonyba akarja belekeverni Jézust, de ilyen a húgyba merített kereszttel vagy az emberi ürüléket feltálaló utolsó vacsorai ábrázolással hivalkodó „műremek”.
2014 nagyhetén mutatták be Esterházy Péter Hét utolsó szó című oratóriumát. Jézusnak a kereszten kimondott szavaihoz fűz dialógusokat. Az egyik napilap kritikusa felháborodott cikket írt arról, hogy Esterházy még a golgotai történetet is teletűzdeli káromló, mocskos szavakkal – micsoda alja ember az ilyen. Már-már magával ragadott ez a háborgás. De, gondoltam, mielőtt én is követ ragadnék, elolvasom a művet magát. Megrendített. Az író a passiónak huszadik századi helyszínt adott. Az Andrássy út hatvan szennyes pincéjében játszódik. A kifogásolt káromló, mocskos beszédet, a Jézust gyalázó szavakat az őt kihallgató ávós okádja. Az oratórium a helyszínével is sugallja, hogy a golgotai történet Jézusa a mindenkori kiszolgáltatottak Jézusa.
A blaszfémia, az istenkáromlás nem vehető félvállról.
Azért sem, mert ez Jézust többszörösen is érinti. A nép vénei azzal vádolják őt, hogy káromkodik, hiszen törékeny ember létére Istenné teszi magát – „keresztre vele”. De nemcsak a főpapok vádolják Jézust, hanem a tanítványok is. Az ő szócsövük, Péter azt veti a szemére, hogy Isten Fiaként a szenvedéséről, a haláláról beszél: „Isten mentsen Uram! Ez nem történhet meg veled” (Mt 16,22). Nem lehet, hogy az Isten Fia erőtlen, védtelen, meggyalázott, kiszolgáltatott legyen, akit se Isten, se ember nem védelmez. Isten gyengesége? Micsoda blaszfémia!
Esterházy Péter gyermekként éli át grófi családja kitelepítését. Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – című könyvében a gyermek szemével láttatja és meséli el ezt a történetet. A harminchetedik oldalon olvasom, hogy „a nagymamának vannak könyvei… Az egyikben láttam egy gyönyörű állatot. Gepárd a neve. Ha merném, ilyennek képzelném az Istent.” Merjük. Merünk, vakmerő merészséggel a magunk elképzelése szerint Istent gyártani, és a legyártott bálvány mindig ilyen gepárd-isten. És az ő „Szentjének”, „Krisztusának”, Jézusnak is ilyennek kell lennie. A gepárd tekintélyes erejével uralja az erdőt, ezt várták el Jézustól is. Ebből az elvárásból törnek elő az emmauszi tanítványok keserű szavai: „mi pedig azt reméltük, hogy ő szabadítja meg Izraelt” a megszállóktól, a rómaiaktól, és hogy ő állítja vissza a nagy dávidi birodalmat. Ez az emmauszi ábránd a történelem során az egyházat is újra meg újra megkísérti, és persze benne minket magunkat is. Elvárnánk, hogy Jézus az ő egyházát egy gepárd mindent uraló erejével védje és ruházza fel. Veszélyes, kártékony ábránd ez. Jézustól idegen. Az emmauszi történetben Jézus mindaddig idegen marad, amíg a tanítványokban ez az elvárás él. Jézus nem gepárd, hanem bárány. Nem félelmetesen felfal, és rendet tesz, hanem kenyérként és borként önmagát kínálja „szeretete őrületében”. Platón Phaidrosz című dialógusában fejti ki, hogy a szeretet őrülete az égiek legnagyobb áldása. „Meghökkentő – kiáltja a kisfiú, tekintetét a szobájuk falán függő feszületre szegezve – vagyis Isten eléggé furcsa, meghökkentő. Mondja a bátyám, kifürkészhetetlen. Én azért fürkészem.” Ez a gyermeki fürkészés a legmagasabb teológia, a Lélek nélkül nem művelhető.
Meghökkentő történet, a blaszfémia minősített esete Jézus keresztre feszítése, Isten Bárányának a megölése. Ez a gepárd-istennek, a „vadállatnak”, a „vádlónak”, az „e világ fejedelmének” a műve. De ennél van meghökkentőbb: Jézusnak, a húsvéti báránynak az „ellentámadása”. A káromlóiért, a kínzóiért, a gyilkosaiért esedezik: „Atyám, bocsásd meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Kérésének teremtő, átváltoztató ereje van. A kivégző osztag századosa, aki szemben állt vele, látva, hogy így adta ki lelkét, ezt mondta: „Ez valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54). Az ellenségből hitvalló lesz. De ez nem egyszeri eset. Saul, akiről azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy „tajtékozott az egyház ellen” (8,2), és „lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait” (9,1), ezen igyekezete közepette hangot hall, Jézus kérdését: „Saul, Saul miért üldözöl engem?” (9,4) De ez a hang nem fenyegetően számonkérő. A biblikus hagyományban a kettős megszólítás a bizalom és a barátság jele. E hangból nem megsemmisítő láng csap ki, hanem körülölelő világosság: „hirtelen mennyei fény ragyogta körül”. És ez úgy győzte le Sault, hogy győztessé tette. Új embert teremtett: Pál apostolt.
Távoli asszociációnak tűnik, de nekem közeli, hogy költőink közül leginkább azok ajándékoztak meg minket „meghökkentő” hitvallásokkal, akik nemritkán sauli módon tajtékozva, dühtől lihegve, blaszfémikus megnyilatkozásokra ragadtatták magukat. Két nagy költőfejedelemről tudunk, akik az áldásért folytatott ádáz Jákob-küzdelmükben Istent káromolták, széttépték a Bibliájukat. Az egyik Ady Endre, a másik Baka István.
Őrzök egy fényképet. Ady Endre éjjeliszekrénye látható rajta, azon pedig szenvedélyének kellékei: egy üveg vörösborral, mellette ott van a fekete fedelű Bibliája. Testvérétől, Ady Lajostól tudjuk, hogy az első lapon ez volt beírva: „Ady Endre vén diák kedves bibliája”. Ady kedves Bibliájából azonban csak annak fekete hátsó fedele maradt meg, a többi a tűz martaléka lett. Történt ugyanis, hogy halála előtt három hónappal, egy éjszaka széttépte kedves Bibliáját, s tűzbe vetette. Csak a hátsó fedőlapja maradt meg, melynek belső oldalára reszkető kezekkel beleírta a 22. zsoltár kezdősorát, Jézus utolsó kiáltását: „Éli, Éli, lamma szabaktani? – Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” (Mt 27,46). Utána beírta a dátumot: 1918. október 23. Október 23. a születésnapja. Ugyanebben a hónapban születik Az utolsó hajók című verse, benne ez a sor: „Lelkem adom a Titkolónak.”
A Tűzbe vetett evangélium Baka István verse.
E vers mögött ott van a blaszfémikus tett: tűzbe vetette az Evangéliumát.
Ahogy a versből kiderül: nekikeseredett, vad Isten-küzdelmében.
Vad, provokatív, káromló vers a tűzbe vetett evangélium: „Mint papírhulladékkal teli réten / ételt keresgélő kutya, / futkos pupillám a szemfehéren, / de Istenre nem talál soha. (…) Vadnyulak, akiket a róka / úgy lóbál fogai között, / mint tömjénfüstölőt – utolsó / percetekben láttátok őt?” A vers megértésében, e szavak lelki mögöttesének megértésében segíthet a nagy előd, Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verse, mely így kezdődik: „Az Úristen őriz engem / mert az ő zászlóját zengem”. E zengés válhat panaszdallá, a zsoltárok szellemében: „Néha átokkal panaszlom / de Ő így szól: »Nem haragszom!« // Néha rángatom, cibálom: – / tudja hogy csak őt kívánom. // Az is kedvesebb számára, / mint a közömbös imája.” Babits azt is írja az Úristenről ebben a versében, hogy „Ő az Áldás, Ő a Béke”. A Baka István átokkal panaszló zsoltározásának van e áldása? Igen, van. Ebből az áldásból születnek a nagy Isten-szomj versek. És legvégül, megadatik a béke ajándéka is. Édesanyjától tudjuk, hogy a halála előtti egyik éjszaka arra kérte nővérét, hogy a nagymamától tanult módon kulcsolják imára a kezüket, és mondják: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem.”
A nagy bűn nem a vergődő lélek akár blaszfémiába forduló Isten-provokációja, hanem az öntelt, önelégült szív elégedettsége, langyos közönye, „a közömbös imája”. Szeretetében az Úr ekkor sem mond le rólam, nyers szavakkal provokál, dorgál, ébreszt: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév! Annakokáért, mivelhogy lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kiokádlak tégedet az én számból” (Jel 3,15–16, Károli-fordítás).
A szerző ferences szerzetes
Borítókép: Veronika Kielling: Osztozkodjunk: gifty-gifty, dornachi kolostortemplom (2022)
