Amikor a Kálvin téren leszálltunk a metróról, megláttunk egy sovány embert, felhajtott gallérral, szemlélődve nézett szét. Ballagott a Ráday utca 28. felé. Ebben a Pál utcai fiúk által belakott, dohányszagú épületben tanított minket. Abban a kiváltságban volt részem, hogy éppen azokban az években jártam oda, a református teológiára, amikor ő tanított. Összesen négy éven át. A nyolcvanas évek enyhülő szele hozta őt oda. Akkoriban Tóth Károly püspök moszkvai kapcsolatait kihasználva igyekezett az egyházi élet számára kedvezményeket kieszközölni. Ezt is, mint annyi mindent, ma egészen másként látom, mint akkor. Annak a korszaknak a megalkuvói mintha közösségibb módon gondolkodtak volna.
Kerülte a kötelező formákat
Mindenesetre mi úgy éltük meg: végre egy ember. Végre valaki, akinek a szíve is ott van a tárgyánál. Végre valaki, aki nem bigott, nem fundamentalista, mégis igazán hívő, elkötelezett. Először hitvallásismeretet tanított nekünk, de a felsőbb évfolyamokból is beültek az órákra. Kezdő diákként később láttam, hogy ezt fordítva is meg lehet tenni, és átslisszoltam a másik tanterembe, hogy etikát hallgassak. Az egyik órán elmesélte, azért nem szereti az egyenruhákat, mert korábban katona volt. Mindig kerülte az efféle kötelező formákat. Azt is megtudtuk, hogy 1945-ben, húszévesen ő lett a rangidős tiszt az alakulatában, és mindenkit sértetlenül hazavezetett, miközben tiszttársai elszöktek nyugatra.
A nyugalomba vonulás idején – a szerző felvétele
Ludovikásból lelkész
Ez az élettapasztalat alakította át gondolkodását, és beiratkozott a pápai teológiára. Még mielőtt a kommunisták átvették a hatalmat, kiutazott Strasbourgba, ott tanult teológiát. Ez is olyan szál, amely összeköt vele, mert negyven évvel később ugyanebben a kollégiumban én is eltöltöttem egy esztendőt. És 1948-ban Vályi Nagy Ervin megint hazajött, amikor mindenki kint maradt, aki valamennyire is kezdte felfogni, mit jelent a kommunista uralom. Ő is sejtette, bár nem látta még a pohár fenekét. Itthon Csurgóra került lelkésznek. Abban, hogy teológiai karrier nem vár rá, az ötvenes években volt egyfajta társadalmi konszenzus: fel sem vetődött senkiben. Ezért is volt mindenben valami több, amit ő csinált. Az egyik csurgói református gyülekezeti tag mondta neki: „A prédikációidat nemigen értjük, de valahogy érezzük, hogy komolyan mondod.”
Isten vagy történelem
Nagy lemondásban élt, alig fogadott el fizetést, ugyanakkor a térítősdi, az erőszakos misszió nagyon távol állt tőle. Jel akart lenni. Egyik fontos írása az Isten vagy történelem címet viseli. Ez lett később annak a dokumentumfilmnek a címe is, amelyben a szocializmusban élő kollaboráns és ellenálló egyházat mutatták be. Vályi Nagy Ervin minden szavával küzdött azért, hogy a történelmi valóságot soha ne gondoljuk azonosnak Isten valóságával. Az ő nemzedéke jól látta, hogy teológiailag ugyanaz történt a nemzeti- és a marxista-leninista szocializmusban: a történelem aktualitása Isten szava fölé kúszott. „Különféle nevek alatt, mint például »általános kegyelem«, »kozmikus váltság« maga a történelem menete vált mindent uraló princípiummá. Ezt a princípiumot kell szem előtt tartanunk, ha tiszta képet akarunk nyerni az egyház sokat emlegetett döntéseiről. E döntések legmélyebb tartalma: tízéves történelmünk minden fontos momentumának ünnepélyes igenlése: Isten üdvakarata és ez a történelem a maga tényleges lefolyásában azonosak… Éppen ezért nem azt mondja az egyházkormányzat, hogy mi, e mostani keresztyén nemzedék így és így döntöttünk, hanem Isten döntéséről beszélnek. Vagyis egy fölöttébb kérdéses emberi-történeti döntést úgy tálalnak, mint Isten feltétlen érvényű döntését. Ebből származik az az elviselhetetlen biztonság, ami kiérződik az egyházi vezetés megnyilatkozásaiból. Abszolút biztonság, mivel hát ezek csupán az isteni döntés kivitelezői” – írta szóban forgó 1955-ös (magyarul 1993-ban megjelent) tanulmányában.
Az egyház mint párbeszéd címen 1965-ben Bázelben megvédett doktori értekezése nyomán Heinrich Ott-tal közösen írt, 1967-ben megjelent munkája; 1969-ben Amerikában is kiadták
A túlélés csodája és szégyene
1956 számára is váratlanul jött, és váratlanul ment is el. Ahogyan sokan mások, ő is azért lépett fel, hogy az emberek ne kezdjenek lövöldözni. Ezt később ellenforradalmi tettnek minősítették. De ez is csak a történelem abszurditása volt számára. Debrecenbe, majd Pápára menekült. Innen vitték végül el a rendőrök. Erről is fennmaradt egy elevenbe vágó történet, magam is tőle hallottam. Volt professzora bement az udvarra, ahol tudta, hogy a zárkája hallótávolságon belül van. Ott kiabálta: „Ervin, ne félj, velünk az Isten!” Két hónapig vegzálták a börtönben. Ő ezt csak úgy foglalta össze: nem volt leányálom. Nehéz átadni ma, mit jelent folyamatos rettegésben lenni, félteni családot, elvesztett földi keretek között életben maradni. Végül aláírt, ahogyan ezt a kétezres években megtudtuk. Vádemelés hiányában elengedték. Balatonlellén élt néhány évet. Sokat idézte óráin Albert Camus Pestisének a papját: „Testvéreim, maradni, ez a kötelesség.” Annak ellenére, hogy neki is van 6-os kartonja, beszervezetti adatlapja, ő azok közé az emberek közé tartozott, akik bujtatottan ugyan, de beszéltek erről a valóságról: „Azt hiszem, az egész utána következő életem egy kicsit ennek a feldolgozása… Hogyan lehet tovább élni abban a közegben, amit az ember lehetetlennek tartott? A megesett helyzetben hogyan lehet és hogyan kell élni? … A túlélésnek csodája, hogy íme, élek. Ugyanakkor a túlélésnek… szégyene. Megúsztuk, amikor X. Y. barátaink bent vannak még a börtönben vagy disszidáltak, vagy valami komolyabb bajuk történt… [A túlélés szégyene] beleszívódott a gondolkodásba meg az életbe” – mesélte a Balog Zoltánnak, Bogárdi Szabó Istvánnak és leányának, Vályi-Nagy Ágnesnek adott 1992-es interjújában. Ő így tudott megmaradni. Az 56-os élmények után mindig csak a jelenben akart élni. Akkoriban még nem volt mindfullness és semmi effajta meditációs furfang, de ő már így beszélt: Isten a jelenben mindig tetten érhető. Nem menekülni akciókba, nem a jövőről eszmélkedni, nem a múlton merengeni, hanem amennyire lehetséges beleállni abba, ami van, a világ valóságába, és ott keresni Istent. Minden, ami ezen kívül van, már nem a mi dolgunk.
Vállalt margón lét
Tudatos létformának választotta az alulmaradást. Nagyon különös tapasztalat volt ezt látni, miközben hatalmas tudását mindenki elismerte, alighanem ő volt az egyetlen magyar református teológus abban az időben, akit élvonalbeli nyugati hittudósok is számon tartottak, ismertek. Pedig a hatalom szorításában ritkán publikált, Mi igazán fel sem fogtuk, micsoda szellemi minőség járkál közöttünk.
Legtöbbet idézett bibliai helye az Ézsiás 28,16 volt: „Aki benne hisz, az nem fut.” Nem is tudom, hányszor hallottam ezt tőle. Mindig elmondta, hogy a hit alapvető bizalmat ad az embernek, a léte lesz nyugodt, és ezért sehova nem kell szaladnia. Ezt idézi egy 1952-es prédikáció is. „Ne fuss és ne vágtass, hanem inkább térj meg. Ahelyett, hogy a futásod módján töprengenél, állj meg és imádkozzál. Futásod nem ment meg – mert üldözőid gyorsabbak lesznek nálad! Az Isten ment meg…. Hogyan kell hát érteni, hogy »hagyjad«? Úgy, hogy ne tégy se kevesebbet, se többet, mint amennyi a te részed… Ne abban bízz, hogy amit te akarsz, azt Isten megadja. Ez nem bizalom. Ez bolond remény, ez az önző, az ó-ember reménye… Úgy bízz Istenben, hogy azt is hálásan fogadd, amit te rossznak látsz. Mert ez a hitnek bizalma: hiszem, hogy Isten úgy szeret, hogy mindent javamra fordít.”
Az időben rejtőző
Érdekes, hogy ez is és több másik megjelentett beszéde is az év utolsó vagy első napján született. Talán azért is, mert az idő nagy témája volt. Legfontosabb mondanivalója szerint Isten elkülönül az időtől, mégis benne rejlik. Szerette ezeket a paradoxonokat. Talán ez is Barth Károlyhoz kötötte gondolkodását. Ma, három évtizeddel később ez a teológiai szerelem az, amit másként látok, láthatunk. A háborús nemzedék szellemi kiutat talált Barth teológiájában. Az a fajta egzisztenciális dualizmus, amelyet ez a teológia képviselt, értelmezhetővé tette a létet.
Említett interjújában arra a kérdésre, vajon lát-e hiteles keresztény közösséget, ezt felelte: „Utána kellene gondolni, mert nem tudok most ilyet.” De semmi cinizmus vagy elkedvetlenedés nem volt ezekben a felismeréseiben. Inkább valóságos Istenre figyelés. Hogy Isten nem valósul meg itt közöttünk úgy, ahogyan erre vágyunk. Sőt, egyfajta álkereszténység, agitáció, extatikus érzelmesség lesz a hit helyett az, amikor a jelenben túlságosan nagy vehemenciával látjuk azt, amit csak Isten jövőjében remélünk.
Ahogy lapozgatom eltett jegyzeteimet, és emlékezem az elfelejtett zseni-tanárra, 1982-ből olvasom: „A hit nem tétel. Nem ismeretemet szaporítja, hanem a létemmel történik valami. Nem hagy érintetlenül, transzformál, mivel létaktus és nem ismeretaktus.”
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadta, a leánya, Vályi-Nagy Ágnes szerkesztette tanulmánykötet (1993, 344 oldal)
Elrejtett lelkész
Emlékszem, egy társunk kirúgása kapcsán diákgyűlést tartottunk, melyre meghívtuk a püspököt is. Felosztottuk a témákat, hogy ki miről referál, és miben kér változásokat. Láttam, hogy Vályi Nagy Ervin a kar asztalánál ül maga elé meredve, nem szól egy szót sem. Beszorult a diákok és a tisztség közé. Akkor volt hatvanéves – megtehette, elment nyugdíjba. Elege lett abból a beszorítottságból, amelyet a professzori karban léte jelentett. Sokat jártunk még utána is hozzá. Azt remélte, hogy visszahívják, vagy hogy keretek nélkül is tud majd tanítani. A valóság persze a középszer győzelme lett. Azokban a nyolcvanas években sémákat, nyájszellemet kerülő szellemi sziget volt ő. Aki tudott németül, a német ajkú, alig ismert egyházközségbe járt istentiszteletre, ahová Vályi Nagy Ervint voltaképpen elrejtette az egyházvezetés. Kéthetente hallgathattuk ott őt. . Mindig volt egy erősítő, jó szava az emberhez. Engem is biztatott, hogy fordítsak, írjak, mert ez jól megy nekem. Nem mondom, hogy mindig hallgattam rá, de most írok, és meghajlok előtte, aki hitre és szabadságra nevelt minket.
De ez mindegy is
Nemrég elzarándokoltam a német ajkú istentiszteletre. Különleges élmény volt. Végig azon járt az eszem, hogyan is volt régen. A szomszéd épületben, egy lakásban voltak az istentiszteletek, hiszen a mellette lévő templomot elvették, tévés ruhaüzemet csináltak belőle. Minden olyan borongós volt, ma pedig szép tágas. Minden nyöszörgött, nyikorgott, rettenetes hangú harmóniumot hallgattunk, mégis páratlan volt, ami akkor történt. Mintha sehol se lenne már. És a mai istentisztelet végén egy énekszámot mondott be a lelkész: 628. Akkor elkezdtek potyogni a könnyeim. Senki sem értette, de a dal szövegéről, erről a Dietrich Bonhoeffer-versről ugyanitt Vályi Nagy Ervintől hallottam először. Egy egész nemzedék tőle hallott a leghitelesebben erről a mártírról, aki kivégzése előtt jó erőket érzékelt maga körül. Időutazásra hívott ez a dallam, gondolataim a haláltáborokban fogant reménységtől a nyolcvanas évek szürkeségében megadatott reménységen át egészen a mai napig vezettek, amikor Vályi Nagy Ervin veszekedő, alulmaradni nem tudó tanítványai ugranak egymásnak levelekben és a sajtóban. Különös visszagondolni azokra a szemináriumainkra, amikor okos fiúk küzdöttek a szavakkal az igazukért, az elsőségért. Mi lányok akkor is többnyire hallgattunk. De ez mindegy is. Mert ugyanazok a Jó Erők vannak körülöttünk, és ugyanazt a reményteli dallamot zengjük az Éggel.
A szerző református teológus, újságíró
Nyitókép: Vályi Nagy Ervin 1988-ban, a szerző felvétele
