Sokan nem tudják, hogy
Pápua Új-Guinea kilencven százalékban keresztény ország, lakosságának huszonhét százaléka katolikus.
A világ (Grönland után) második legnagyobb szigetének keleti felén található, a nyugati rész Nyugat-Pápua néven pedig Indonéziához tartozik. Szomszédaihoz, Indonéziához és Ausztráliához képest nagyon elmaradott országa, talán azért is, mert a lakossága sok apró törzsből áll, melyek nehezen működnek együtt. Egyben a világ egyik legkevésbé urbanizált országa, 2019-ben lakosságának mindössze tizenhárom százaléka élt városokban. A sziget nyugati részének indonéz tartománya, Nyugat-Pápua nagy többségében szintén keresztény. Bár muszlim többségű országhoz tartozik, ugyanazt a kultúrát és törzsi összetételt mutatja, mint a keleti részen elterülő önálló ország.
Pápua Új-Guinea lakosságának csak tizenhárom százaléka él városokban – Port Moresby, a főváros (Wikipedia)
Pápua Új-Guinea a XIX. század végétől az első világháborúig német gyarmat volt. A katolikus hithirdetést a Szent Szív Misszionáriusok kezdték meg 1887-ben egy kis szigeten, Rabaulon, de nem tudtak a főszigetre bejutni. Ez a német alapítású verbita misszió szerzeteseinek sikerült, akik 1897-től folyamatosan jelen vannak az országban. Az érzékeny helyi (törzsi) viszonyok miatt azonban sok évtizeden át nem hívtak meg helyi fiatalokat a missziós rendbe, helyette az egyházmegyékbe irányították őket.
Bár többségében keresztény ország, John Timo verbita atya, a Melanéziai Intézet professzora szerint
Pápua-Új Guineában a hit még ma is a stabilizálódás folyamatát éli.
Míg Indonéziában nem kell amiatt aggódni, hogy a katolikusok egyik napról a másikra hirtelen eltűnnek a templomokból és egy másik felekezetben tűnnek fel, ez a veszély mindennapos Pápua Új-Guineában, mivel az általános képzettség hiánya miatt a hitbéli ismeretek is kívánnivalót hagynak maguk után. Ennek egyik oka talán az, hogy itt nincs hitoktatás az iskolákban.
A helyi katolikus plébános ugyan megbeszélheti az iskolaigazgatóval, hogy a katolikus gyermekek számára biztosítsanak bizonyos időt hittanra, de ez ritkán elég a tájékozódáshoz. Ilyenkor a plébánia gondoskodik az önkéntes hitoktatókról. Ők azonban csak felületes, rövid képzést kapnak, és iskolai jelenlétük az igazgató jóindulatától függ.
A pápua hívek szívesen segítenek a plébánia fenntartásában: anyagi juttatás nélkül
takarítanak, sőt a plébániai kertet is rendben tartják, amiért Timo atya tapasztalatai szerint Indonéziában már fizetni kellene.
Wewak, Krisztus Király katedrális (képek az Isteni Ige Társaságtól)
Míg Indonéziában az utak jobb minőségűek, ezért a legtöbb plébániai külállomást vagy missziót könnyű elérni, Pápua Új-Guineában ma is rossz az utak állapota. A misszionáriusnak sokat kell gyalogolnia, gyakran veszélyes területeken. Egy időben
csak légi úton lehetett biztonságosan közlekedni, ezért a verbita missziós rendnek saját repülőgépei voltak,
amelyekkel a híres pilóta püspök, Leo Arkfeld is látogatta a törzseket.
Ez ma már a múlté, de az utazás fáradalmai napjainkban is sok gondot okoznak. Pápua Új-Guinea távoli területein világi lelkipásztori kisegítők látják el a híveket. Ők vasárnaponként igeliturgiát tartanak és alapvető liturgikus igényeket is ki tudnak elégíteni. Rájuk van bízva a hitoktatás is ott, ahová a kis létszámú katolikus papság nem tud eljutni. Ez is megerősíti a világi segítők szerepének fontosságát.
A keresztény többségű Pápua Új-Guineában hiányzik az egymás iránti megértés,
sok a konfliktus a keresztény egyházak között.
Ennek elkerülésére régen a német gyarmatosító állam minden felekezet számára kijelölte a működési határokat. Ezek közül a katolikusoknak átadott területek máig megmaradtak katolikusnak, viszont a protestáns misszió területén felaprózódtak a közösségek, sok-sok kis protestáns közösség jött létre, melyek sokszor kifejezetten gyűlölik a katolikusokat.
Leo Arkfeld, a pilóta püspök
Ugyanakkor a közös kulturális háttér miatt a különböző felekezetek szokásai sokszor összekeverednek. A katolikus szentmise ünneplésében sok olyan elemet találunk, amelyeket a pünkösdisták és hetednapos adventisták is alkalmaznak: például a táncot, az egzotikus mozgásvilágot. A fáradhatatlan hívek látványos pápua szentmiséje a külföldi látogató számára igen érdekes.
Vannak azonban biztató jelek is. Timo atya munkahelyét,
a keresztény hit inkulturálódásán dolgozó Melanéziai Intézetet katolikusok és protestánsok együtt
tartják fenn. Jelentős benne a verbita misszionáriusok részvétele. A hitterjesztéshez kapcsoló egyéb tevékenységek, például a keresztény szociális segítség, a családtervezés, a fejlődéssegítés, az erőszakmentesség és a békemunka is fontos szerepet játszanak.
Pápua Új-Guineában a katolikus kisebbség nagy örömmel várja a Szentatyát. Tudják, hogy milyen messze élnek a katolikus világ központjától, és hogy milyen nehéz, fáradságos az utazás. A többségben lévő protestánsok egy harcos kisebbsége azonban sajnos már most is gyűlölködve gondol a pápalátogatásra. P. Justin Nenat indonéz származású verbita atya, a pápalátogatás fő szervezője nagy reményeket táplál, hogy a Szentatya látogatása nemcsak a katolikus közösséget, hanem egész Pápua Új-Guineát megerősíti majd.
Az iowai farmon nevelkedett Leo Arkfeld belépett az Isteni Ige Társaságába, majd 1943-ban pappá szentelték. 1948-ban nevezték ki Wewak apostoli vikáriusává, ahol a világháború során megsemmisültek a rend missziós házai, s megölték az ott dolgozó szerzetesek felét. A püspök az újjáépítés megkönnyítésére kis repülőt vásárolt, s ettől kezdve nemcsak apácákat, papokat és lelkipásztori segítőket, hanem a missziókban szükséges mindenféle árut is szállított, naposcsibéktől építőanyagon át motoralkatrészekig, s mindig készen állt a betegek kórházba szállítására is. A püspök megbecsültségére jellemző, hogy tiszteletére több száz fiatalt kereszteltek Leo névre.
Nyitókép: Szentmise Port Moresby székesegyházában
