Karácsonyi színdarabra készülünk. Kezdetnek mindjárt nagy izgalom támad, mert ezúttal a szereposztást „demokratikusan” oldjuk meg. Most nem szempont, hogy József komoly fiúcska legyen, Mária kedves arcú leány, hogy a cserkészek közül jöjjenek a háromkirályok, a fiúk kapjanak magukra pásztorbundát, a lányok pedig sorakozzanak az angyalok kórusába. Ez alkalommal ki-ki választhat magának szerepet, helyet, szót, éneket a történetben. De beáll a baj, mégpedig kétszeres (ennyit ér a szabad akarat és az önkéntes szerep- vagy sorsvállalás). Az csak a kisebbik baj, hogy senki nem kíván Heródes lenni! Viszont – és ez a nagyobbik baj – mindenki angyal akar lenni, de nem ám afféle „sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes”, hanem mindjárt „mennyei dolgokban járatos”, ahogy Szilágyi Domokos fogalmazta egyik siratóénekében (Kényszerleszállás). Miért akarunk mi mind angyalok lenni? József és Mária, háromkirályok, pásztorok nélkül nincsen karácsonyi történet. (Heródes mellőzhető ideig-óráig, bár nagypénteken már azonos nevű utóda gúnyolja pribékjeivel az Üdvözítőt.) Igen, angyalok nélkül sincs karácsony, de kizárólag csak angyalokkal? Miért akar mindenki angyal lenni? Még talányosabbá teszi a kérdést Wim Wenders szép filmje, a Berlin felett az ég, melynek története megfordítva, mintha arra keresné a választ, hogy miért akarnak az angyalok emberré (vagyis halandóvá) lenni, s éppen akkor, amikor „a világ bealkonyulni látszik”, ahogy Homer, az idős költő mondja filmbeli tűnődésében. Wenders az átmenetek világába vezet bennünket, és bemutatja nekünk többek között azt is, hogyan látnak minket az angyalok: feketében-fehérben (hidegháborús szürkezónában), vagy pontosabban: feketén-fehéren (csalhatatlanul, illúziók nélkül). A néhai birodalmi fővárosba száműzött és ottfeledett őrangyalok fekete-fehér elvonatkoztatásban járnak körülöttünk. Mi pedig nem láthatjuk őket, csak a gyermekek. Mikor aztán az egyik angyal emberlétre váltja vágyát, színesre fordul a film. Damiel átlép a mulandók regimentjébe, hogy az emberek érzékeivel tapinthasson, ízlelhessen, de főleg, hogy megismerje a halandók érzéseit is. És ekkor ezer színben ragyog fel a háborús zónába rekedt, fallal kettéhasított, félig romos, kilátástalan világ. Vigasz volna ez a kivirágzás? Némi kárpótlás a végességre? Szépségtapasz? Hiszen egy angyal csak végzetes feltétellel ízlelheti meg azt, amit angyalként nem tapasztalhat meg. Ha átszökik az emberlétbe, soha nem kaphatja vissza angyal voltát. Valóban ember akar lenni?

Nézzük így újra a karácsonyi szereposztás bonyodalmait. Vajon, kérdezem, nem azért akar minden gyermek angyal lenni, nem pedig József, Mária, háromkirályok, pásztorok, mert eredendően magunkban hordozzuk azt a titkos reményt, hogy a mulandó valahogy mégis örökkévalót ölthet magára? (Így fogalmaz Pál apostol a második korinthusi levélben.) Vagy inkább, és fordítva: vajon nem ezért akarunk angyalok lenni, legalább mint alkalmi szereplői egy betlehemesnek, hogy az ünnep után itt maradó angyalviselet, a „sztaniol-glória” meg a „gyolcspendely” emlékeztessen a csodára?

Az angyalok – mondja Lukács evangélista – karácsony éjjelén visszatértek az égbe. De általában is vajon nem az angyallátó gyermek arcán tükröződik vissza a láthatatlan kegyelem dicsfénye? Vajon nem a gyermekangyal látványán szemléljük azokat, akiket nem láthatunk? Miért ne akarnánk hát angyalok lenni, egy műsoros angyalkórusba beállni, és együtt szemlélni és szemléltetni a Megváltás titkát?! Sok a bajunk, háborúnk, nyomorúságunk; lám, nem is alkonyul a világ, hanem sötétségben vesztegel.

Mégis hát, milyenek ezek „a mennyből az angyalok”, az igaziak? Ehhez tudnunk kell, hogy vannak másfélék is. Hadd mutassak meg közülük néhányat. Régi angyalok, mégis maiak mind. Leginkább olyanok, mint Wenders lódenkabátosai, nincs szárnyuk, nem hasonlítanak sem a templomi oltárképekre, sem a katedrálisok boltozatára pingált barokk angyalkákra, háromdimenziósak, és beleavatkoznak az életünkbe: angyalmódra, váratlanul, életfordulókat hoznak. Isteni világ küldöttei ők. Az egyik lángpallossal zárja el a paradicsom kapuját, a másik megnyitja a mennyet a pátmoszi száműzött előtt. Az egyik elmagyarázza a látnoknak a titkot, amit nem tud szavakba foglalni, a másik kiszabadítja a foglyot bilincseiből. Az egyik bezárja a hitetlenkedő száját, a másik üdvözletet hoz a szent szűznek, kinek méhében fogan az Üdvözítő. Az egyik segíti a vért verejtékező Krisztust az utolsó éjszakán, a másik feltámadást hirdet az üres sírnál gyászolóknak.
Az angyal összeköti, amit az ember szétszakított, megmutatja az értelmét annak, aminek jelentését sem tudjuk felfogni. Itt vannak folyton. Hogy hol is? A gyermek arcán keresd tükörnyomát.

Ilyen volt Bálám angyala is. A bibliai történet szerint Bálám sokat tudó ember, afféle varázsló. A mai világban leginkább megmondóember, befolyásos (és persze mindig-független) értelmiségi, médiasztár, szómágus, akivel tanácsosabb jóban lenni, mint haragban. Egyszer felfogadták, hogy mondjon átkot Isten népére, akik rabszolgasorból szabadulva vándoroltak az ősi ígéret szent földje felé. Bálámra volt szükség, aki tudott átkot mondani, jó sorsot rosszra fordítani, és föltartóztatni azt, amit földi hatalom nem tudott. Vessen csak véget a történelemnek. Felfogadták hát, ő pedig jó pénzért (+ áfa) elszegődött erre. Útközben azonban angyal állt elébe, akit ő nem vett észre, de a szamara észlelte a mennyei hatalmat, és nem akart továbbmenni. A mi emberünk a megalkudott bérért és a szívében megannyi átokigével ment volna tovább. Ütni kezdte hát a szamarát, mert a szamár amúgy is csökönyös jószág, mi másért makacskodott volna?! (Honnét tudná az átokember, hogy nemcsak a gyermekek, hanem a szamarak is látják az angyalt?)

A vége az lett, hogy megszólalt a szamár, s elmondta Bálámnak: angyal áll az úton, nem lehet továbbmenni mások megátkozására (4Mózes 22).

S milyen angyal a karácsonyi pásztoroké? Fényességet hoz az éjszakában, meghirdeti a szabadulás jó hírét. S míg riadva tápászkodik a sötétbe temetkezett világ, a nyomában társainak nagy serege lép be az isteni gondviselésnek ebbe a különös terébe, ahol az örök Ige ölt testet, és világosság ragyog a sötétségben, mint a teremtés első napján. Ez az angyal alvókat riaszt fel, akik munkájukba, életükbe belefáradva szunnyadoztak kint a mezőn. Hogy mi volt a pásztorok lelkében, mielőtt az angyal megjelent volna, azt nem mondja el az evangélista. Nyilván ugyanaz, mint mindannyiunk szívében: fáradtság, félelem, lezártság, beletörődés és minden más, ami elől álomba rejtjük az életünket. De lám, ez az angyal ott, karácsony éjjelén nem elzárta az utat, hanem megmutatta azt. Elirányította a pásztorokat a betlehemi istállóhoz, ahol bizonyságát találhatták Isten dicsőséges szeretetének. Ez az angyal is küldött, aki jó hírt, evangéliumot hozott. A gyermeklátás után ez a jó töltötte be a pásztorok életét (Lukács 2).

Ilyenek hát az angyalok. Az egyik elzárja az utat, mely átokba, rosszba és halálba ragad, a másik megmutatja, hol találunk áldást, üdvöt és életet. Hogy miként jelennek meg? Aki már látott zúgó fényben, horizontra feszült szárnnyal suhanó dicsőséges angyalt, annak aligha van szava arra, hogy mi nyűgözte le őt. Ilyen angyalt csak gyermek láthat. De olyan angyalt mindig küld Isten, aki elibénk áll, ha rosszra tartunk, és olyat még többet, aki szép énekkel, igaz szóval mondja az örök igét: jászolbölcsőben fekszik az ég Királya, induljatok és lássátok! Menjünk hát sietve, egészen Betlehemig!