Jézus szavai egyértelműek. (Mk 10,2–16) Nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni. Világosan beszél: a teremtés rendjéről van szó. Férfiról és nőről. Az Isten így teremtette meg az embert. És az élet továbbadásának ez a rendje. Férfi és nő kapcsolata. Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.
Kányádi Sándor Két nyárfa című verse így kezdődik:
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Manapság divatos dolog mindent megkérdőjelezni. Természetes, hogy a szabadságra született ember fél mindenfajta kötöttségtől. Az ember szeretné megőrizni önmagát. Szeretne – így mondják sokan – kiteljesedni. De előbb-utóbb rádöbben mindenki, hogy az önzés, az önmagam keresése zsákutcába vezet.
Tulajdonképpen egyetlen kérdés foglalkoztat mindenkit. A boldogság kérdése. Félünk a haláltól. Szeretnénk élni. Szeretnénk biztonságban tudni az életünket. Szeretnénk előre látni. Szeretnénk, ha lenne jövőnk.
A jövőért itt és most tenni kell. A jövőért bátran vállalni kell.
Amikor egy férfi és egy nő elhatározza, hogy életüket együtt fogják leélni, akkor vállalják egymást. Amikor Isten áldását kérik kapcsolatukra, elhangzik a kérdés: Szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?
S ez a szabad elhatározás, ha őszintén kimondják az igen-t, nem lemondás, hanem vállalás.
Nem arról van ekkor szó, hogy valaki lemond a világ összes többi nőjéről vagy férfijáról, hanem arról, hogy vállalja azt, akinek kimondta, hogy „feleségül veszlek”, illetve, hogy „feleségül megyek hozzád”.
Ha ez a vállalás igazi, ha őszinte, akkor képesek kimondani egymásnak, hogy „kincsem”, „drágám”, „egyetlenem”.
A szerelem hozzátartozik az Isten teremtette rendhez. De sosem lehet öncélú. Ha öncélú, akkor páros önzéssé silányul. A szerelmet ki kell egészítenie egymás őszinte elfogadásának, a szeretetnek. Egymás megbecsülésének. Az egymással való törődésnek. A hűségnek. Az eskü szövegében szerepel: hogy el nem hagylak, semmiféle bajodban, s hozzád hű leszek, holtomiglan-holtodiglan.
Sokak számára idejétmúltnak tűnik az ilyen férfi–nő kapcsolat.
Elhangzik az a kérdés is: Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat?
A házasság, a gyermekek és a jövő szorosan összefügg. Gyermek nélkül, új nemzedék nélkül nincs jövő. Nincs nemzetség. Nincs nemzet.
Kesereghetünk a kereszténységét csak ímmel-ámmal vállaló Európán, amely belegabalyodott az önzésbe, saját jólétének keresésébe. Megdöbbenve nézhetjük a statisztikákat, amelyek egyértelműen mutatják, hogy
a keresztény gyökerű, a kultúrájára, fejlettségére büszke Európa nem vállalja a jövőt;
ha párkapcsolatonként nincs legalább két gyermek, akkor biztos a kihalás.
A kesergés tulajdonképpen nem más, mint másokra mutogatás. Szívesen hárítjuk a felelősséget a megfoghatatlan korszellemre, a fogyasztói társadalomra, a politikai helyzetre s ki tudja, még mi mindenre.
Közös felelősségünk, hogy világosan megfogalmazzuk az eszményeket. Gyermek nélkül nincs jövő. Testvérek nélkül nincs testvériség. A japán-amerikai gazdaságfilozófus, Fukuyama tétele, hogy a gazdasági növekedésnek feltétele a bizalom. Magyarországi kutatások is világosan kimutatták – gondoljunk a sajnos már meghalt Kopp Máriára és munkatársaira –, hogy a bizalom kialakulásának helye a család.
A bizalom kialakulásának helye a család (a szerző fotói)
A legtöbb, amit egy gyermek az életben ajándékul kaphat, az őt vállaló és szerető, egymáshoz hű szülők. Ma Magyarországon a gyermekek többsége nem mondhatja el, hogy az anyám férje nekem apám, illetve az apám felesége az én anyám… Keserű a megállapítás, de ez a valóság.
A család: közösség. Szoktuk mondani, hogy a társadalom alapsejtje. De ha beteg ez az alapsejt, akkor beteg az egész társadalom. Megpróbálhatunk gazdasági jólétet létrehozni, de ez semmiképpen sem pótolja azt, amit úgy hívunk, hogy boldogság. Ami erőt ad ahhoz, hogy megpróbáltatásokat is képes legyen kiállni az ember.
Egészséges társadalmat szeretnénk. Olyan társadalmat, amelyben a kimondott szóra adni lehet. Amelyben az igen az igen, a nem az nem. Amelyben a hűség nem addig tart, ameddig az nekem éppen érdekem. A hűség holtomiglan-holtáiglan tart. Ahol a gyermekek megtapasztalhatják a törődést. Olyan társadalmat szeretnénk, amelyben nem felülről várunk mindent, hanem mi, magunk, ott, ahol élünk, képesek vagyunk egymást erősítve elfogadni, és képesek vagyunk kiépíteni olyan – jobb szó híján mondjuk így – szociális hálót, amely megtart mindenkit. Ahol helye van mindenkinek. Ahol nem válik senki otthontalanná. Hajléktalanná. Kitaszítottá.
A jövő nem pártpolitikai fogalom. A jövő szorosan hozzátartozik az élethez. Jövőkép nélkül nem tudunk itt és most élni.
Ahhoz, hogy legyen jövőnk, képesnek kell lennünk a vállalásra. Egymás vállalására. S ezt már egész kicsi gyermek korában meg kell tanulnia az embernek. Nem élhetünk önmagunknak.
Fekete Gyula, a magyarság sorsának mára már sajnos elfeledett prófétája írja: „Néhány évtized óta a halál kultúrája az érdekviszonyokhoz igazodó új életformát alakított ki,
az »akaratlagos« gyermektelenséget, családtalanságot. Ez a legkártékonyabb, mert gyilkos élősködés, hiszen nem a »másokat illető javakat«, hanem magát az életet éli föl
abban a társadalomban, melyet csakis azok tartanak fenn, akik az életüket továbbadják, »újratermelik«. Jellemzi a »halál kultúrájának« az agresszióját, nálunk a közvélemény, a közgondolkozás olyan nevelést kapott a családban, az iskolában, a sajtóban, hogy 80-85 százalék azt vallja: teljességgel magánügy, hogy »vállal—e« gyereket, vagy »nem vállal«, ehhez senkinek semmi köze, »az államnak nincs helye a hálószobában«. Ráadásul ez az öngyilkos ostobaság – magam tapasztaltam, országos vitára beérkező hozzászólásokat olvasva – a diplomások, doktorok géppel írott leveleiben gyakoribb volt, mint a kézzel körmölt, helyesírási hibákkal megtűzdelt hozzászólásokban. Lehetséges volna, hogy az iskolai nevelés, az iskolai tananyag segít megalapozni a nemzeti öngyilkosságot?” (Nyílt levél a magyarság lehetséges jövőjéről még ma is hallgatóknak, Hitel 2008. február)
Azóta sok víz lefolyt már a Dunán. Sok minden változott – nem jó irányba. Akkor még nem harsogták a „társadalmi nem” fogalmát. Hadd jegyezzem meg: kinek-kinek nemi irányultsága a legszemélyesebb magánügye. A házasság, a család stabilitása azonban közügy, nemzeti ügy. A jövő kérdése.
Jézusnak fölteszik a kérdést: Szabad-e elbocsátani a feleséget… Jézus válasza egyértelmű. Katasztrófa lenne, ha nem vennénk komolyan.
S a gyermekek létezése is közügy. A gyermekek biztonsága is közügy.
Jézus magához hívja a gyermekeket – és megáldja őket.
Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd, őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom.
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
