A művészet lényege a szépség, amely – mint Sík Sándor Esztétikájában olvashatjuk – teljességet, helyes arányosságot és világosságot kíván. A szépség pedig örömöt feltételez, bibliai megvilágításban erős hitet, élő reményt és Isten csodálatát. Ilyen módon rajzolódik ki előttem személyiséged, Richárd atya, s amint az érkező vendéget fogadod figyelmes mosolyoddal.

Gyermekkoromban ismerhettelek meg, a nagynevű bencés tanárt, igazgatót pannonhalmi családi kirándulásaink során, később vendégségbe is érkeztél hozzánk. Figyeltem a felnőttek diskurzusát, s ha nem értettem is minden szót, magával ragadott, hogy kérdezhettelek. A pannonhalmi gimnázium igazgatójaként 1990 előtt is országos elismertséget vívtál ki magadnak, pedagógiai – és fontos: neveléssel foglalkozó! – írásaid már akkor kikövetelték maguknak a megjelenést.

A rendszerváltozás idején a katolikus egyházat képviselted a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. Miniszteri biztosként az egyházi iskolák újjászervezésében vállaltál irányt adó és kiegyensúlyozó szerepet. Az akkori felbolydult világban egyesek nem tartották szükségesnek, sőt határozottan ellenezték egyházi iskolák indítását – újraindítását –, mások ezzel szemben az 1948 előtti iskolaarányok visszaállítását szorgalmazták. Richárd atya,

te a magad megfontolt, körültekintő érvelésével, szakértelmével igyekeztél indulatoktól mentes, távlatos megoldást találni az újjászülető egyházi iskolák ügyében.

Ebben az időben több alkalommal hallottam előadásodat, ismertem meg okos érvelésedet, amikor a tények és a lehetőségek bozótos mezején a megkülönböztetés képességével vágtál járható mezsgyét.

Eszembe jut egyik, diákoknak címzett gondolatod: „Felelősségre kellene nevelni a gyermekeket az élet iránt. Rá kell döbbenteni őket, hogy csak a meglévő életet lehet továbbadni. Pusztítani könnyű.”

Jóval több ez persze pedagógiai tanácsnál. Fellapozom nevezetes fényképalbumodat: Amikor felkel a nap. Így látom Tihanyt – közös élményeink forrását. A természetet fényképezőgéppel szenvedélyesen megörökítő könyvednek már a címe magával ragadó. És miből táplálkozik a képbe foglalás szenvedélye, a pillanat dinamikáját a magasabb szférába emelve? Írásaidat lapozva megtalálom a választ: „A természet számomra arról a harmóniáról beszél, amire tulajdonképpen minden ember vágyik. A természet rendje jelenti azt a romlatlan világot, amelybe minden ember szeretne visszakerülni.”

Sokszor évekig nem találkoztunk. 1996-tól meghívásodra családommal együtt gyermekkori élményeim színhelyére, Tihanyba költöztünk, ahol közvetlen munkatársad lehettem. További életemet meghatározóak a veled való beszélgetések, együttmunkálkodásunk. Köszönöm, hogy munkatársadnak fogadtál, világi emberként részese lehettem a tihanyi bencés apátság újjászületésének. Az együtt töltött évek legnagyobb ajándéka, hogy ha bekopogok hozzád, mindig a „hát megjöttél” érzéssel fogadsz, vagy szalonnát sütünk az örvényesi szőlőben, és a te érdemedből ott folytatjuk, ugyanazokkal az érzelmi-gondolati hangsúlyokkal, utalásokkal, ahol korábban abbahagytuk. Ennek mélyebb tartalmáról így írsz: „Minden találkozás meghatározó lehet. Minden találkozás ajándék… Minden búcsúzásban megérzi az ember a végtelenre éhező ember végességét.”

Aligha akad Tihanyban olyan kulturális és művészi esemény, amely ne kapcsolódna valamiképpen az apátsághoz. Pedig a kilencvenes évek második felében nem így kezdődött. Csupasz falak, lógó kábelek, málló vakolat, ürességtől kongó barokk monostori épület. Richárd atya körülnézett, figyelhettem tekintetét. Más lehangolónak találta volna a látványt, ő azonban mintha visszarepült volna az időben, akár a bencések 1802-es újrakezdéséig vagy még korábbi századokig, a török hódoltság utáni esztendőkbe,

amikor szerzetes elődei talán még reménytelenebb helyzetben sem adták fel a reményt,

annak reményét – megint csak Szent Benedek nyomdokain –, hogy a monostornak a békétlen világban a béke otthonává kell válnia. Magaddal vittél a pókhálós padlástérbe, és lelkesen terveztük, hogy milyen nagyszerű szellemi-spirituális előadásokat lehet majd ott tartani. A Tetőtéri esték azóta az ország minden sarkából vonzzák az érdeklődőket.

Programodat a magad eltökélt higgadtságával fogalmaztad meg: éltesebb és kevésbé éltes szerzetesekkel újra életet vinni a sok száz éves falak közé. Befogadni a szerzetesnövendékeket és szellemi-kulturális-spirituális találkozóhellyé tenni Tihanyt. Legalább olyan távlatot nyújtva, mint amilyen látvány kínálkozik az apátsági templom mellől széttekintve. Ma már legendás eseményként emlegetik a Magyarság Napját is I. András király ünnepén, az említett Tetőtéri Estéket, vagy újabban a tájba süllyesztett-illesztett látogató- és konferenciaközpontban a vallások közötti párbeszéd alkalmait.

Mindig gondot fordítasz az együttgondolkodás lehetőségének megteremtésére. Sokakat bevontál az előkészítésbe, érdekel mások véleménye, a döntést persze – helyzetedből adódóan – magadnak tartottad fenn. És Tihany egyre gazdagodott. Koncertek, képzőművészeti kiállítások, könyvkiadás – hogyan lehet mindezt a monasztikus szerzetesi élet, az apátság szerves részévé tenni.

Közben jártad az országot, járhattam én is veled, számos helyre hívtak-hívnak előadónak. Sok tartalmas emléket őrzök ezekről a közös utazásokról. Különös gondot fordítasz a külhoni magyarok életére, fáradságot nem sajnálva, ha távoli helyeket kell is bejárnod.

Ha híres naptárodban időpontütközés van, a határon túliak mindig előnyt élveznek.

Küldetésednek tekinted a szellem és a lélek ébrentartását a Kárpát-medencében.

A szerteágazó, sokféleséget és sokféle mozgást igénylő mindennapjaid mellett is számomra mindig irigylésre méltó rendben élsz. Hálásan köszönöm kiszámíthatóságodat. A monasztikus szerzetes napirendje szerint élsz, megtartva az imaórák rendjét. „Védett időnek” tekinted a tóparton horgászással töltött időt. Egyedül Isten szabad ege alatt, lélektöltekezéssel. „Minden ember számára mindennapi feladat, hogy harmóniát teremtsen maga körül, hogy rendet tartson a dolgaiban és önmagában” – mondod, és hozzáteszed: „Nyugodtabbak lehetnénk mindannyian, ha jobban meg tudnánk becsülni egymást, akik részei vagyunk ugyanannak a világnak.” Elöljárói kötelezettségeidet  hetvenhétéves korodban szerzetesi alázattal átadtad a szellemi-lelki környezetedben felnőtt fiatalabb nemzedék tagjainak.

A Regulából forrásozó üzenet átível az időn. A monasztikus életforma „összehangolódik” a mai élet kínálta és kívánta feladatokkal. Ezért szólt előadássorozatod arról, hogyan lehet a Regula gondolatait a mai világban is közösségalkotásra használni.

A liturgikus teret és az egész környezetet megújítva visszahelyezted a bencés történelem sodrába. Jó néhány hivatás született perjelséged idején, és

a szerzetesi közösség hatása nemcsak Tihanyra, hanem az egész országra, sőt a határon túlra is kisugárzik.

A vasárnap tíz órai szentmisén mindig, nemcsak nyáron, megtelik a templom.

Hosszú évek óta vezetsz zarándoklatokat a Szentföldre, majd az utótalálkozókon továbbrezonál az ott szerzett spirituális élmény. A korábbi zarándokokból közösséget formálsz. És a könyvek, a tihanyi Kalendárium… Összefoglalása az előző esztendőnek, és ettől elválaszthatatlanok személyes naplójegyzeteid.

Kedves Richárd! Egyszer azt vetetted papírra (igazából a számítógép memóriájába): „Nem hittem fiatal koromban az idős szerzetesnek, aki azt mondta: figyeld meg, az órák lassan múlnak, de az évtizedek elszállnak pillanatok alatt.”

Isten éltessen, azzal a gondolattal kísérve, hogy földi éveink mérlegelésével ne szabjunk határt a Gondviselés kegyelmének.