Ferenc pápa nemrégiben fogadta az európai jezsuita kulturális folyóiratok főszerkesztőit. A beszélgetés során több fontos téma került szóba, de itt most fordítsunk különös figyelmet a pápa azon szavaira, amelyek a II. vatikáni zsinat befogadásának késlekedéséről szóltak.
Az egyik főszerkesztő kérdésére: A lelki megújulásnak milyen jeleit látja az egyházban? Lát-e ilyeneket? Vannak-e jelei egy új, friss életnek? – a pápa következőképp válaszolt: „Nagyon nehéz spirituális megújulást látni nagyon elavult minták alapján.
Meg kell újítanunk valóságlátásunk és valóságértékelésünk módját. Az európai egyházban több megújulást látok a spontán alakuló dolgokban: a mozgalmakban, a csoportokban,
olyan új püspökökben, akik emlékeznek arra, hogy egy zsinat áll mögöttük. Mert a zsinat, amelyre néhány püspök jobban emlékszik, az a trienti zsinat. És nem képtelenség, amit mondok! Annak idején elérkezett a restauráció, hogy elhallgattassa a II. vatikáni zsinatot.
A ’restaurációs’ csoportok száma – például az Egyesült Államokban tömérdek van belőlük – megdöbbentő. Egy argentin püspök mesélte: felkérték, hogy egy olyan egyházmegyét kormányozzon, amely ezeknek a „restaurátoroknak” a kezébe került. Még nem fogadták el a zsinatot. Olyan eszmék, magatartásformák jellemzik őket, amelyek a zsinatot alapjában véve elutasító restaurációból erednek. A probléma pontosan az: hogy bizonyos helyeken a zsinatot még nem fogadták el. Az is igaz, egy évszázadra van szükség ahhoz, hogy egy zsinat gyökeret eresszen. Akkor még negyven évünk van arra, hogy segítsük gyökeret ereszteni.
A megújulás jelei azok a csoportok, amelyek a szociális vagy pasztorális segítségnyújtás révén új arcot adnak az egyháznak.
A franciák nagyon kreatívak ebben.”
Ezen a ponton a Szentatya rátért az egykori jezsuita rendfőnök, Pedro Arrupe kálváriájára. (Pedro Arrupe y Gondra baszk jezsuita, Jézus Társasága 28. generális rendfőnöke volt 1965-től 1983-ig.) „Ti még meg sem születtetek, amikor én 1974-ben tanúja voltam Pedro Arrupe jezsuita rendfőnök kálváriájának a XXXII. Általános Rendi Gyűlésen. Akkoriban volt egy konzervatív reakció Arrupe prófétai hangjának elhallgattatására.
Ma számunkra Arrupe szent rendfőnök, de sok támadást kellett elszenvednie. Bátor volt, képes volt előrelépni. A pápa iránti nagyfokú engedelmesség embere volt.
Nagyfokú engedelmesség. És VI. Pál megértette ezt. A legjobb beszéd, amelyet valaha pápa a Jézus Társaságának írt, az VI. Pál 1974. december 3-án közreadott beszéde. Kézzel írta! Megvannak az eredeti lapok. A próféta VI. Pálnak volt szabadsága megírni ezt a beszédet. De voltak olyan, a római kúriához kötődő emberek, akik valamiképpen táplálták a spanyol jezsuiták egy csoportját, akik az igazi ’ortodoxoknak’ tartották magukat, és Arrupe ellen voltak. VI. Pál sosem szállt be ebbe a játékba. Arrupe képes volt meglátni Isten akaratát, és gyermeki egyszerűséggel ragaszkodott a pápához. Emlékszem, egy nap, amikor egy kis csoportban kávézgattunk, elmenve mellettünk azt mondta: ’Gyerünk, gyerünk! A pápa mindjárt elhalad itt, köszöntsük!’ Olyan volt, mint egy kisfiú! Azzal a spontán szeretettel!
Volt egy jezsuita a loyolai provinciából, aki különösen ellenséges volt Arrupéval, emlékezzünk csak vissza. Különböző helyekre küldték, Argentínába is, de mindig csak gondot okozott. Egyszer azt mondta nekem: ’Te vagy az egyik, aki semmit sem ért. De az igazi bűnösök Arrupe és Calvez. (Jean-Yves Calvez francia jezsuita, Arrupe egyik generális asszisztense.) Életem legboldogabb napja az lesz, amikor bitófánál látom őket (lógni) a Szent Péter téren.’ Miért mesélem ezt a történetet? Hogy megértessem veletek, milyen volt a zsinat utáni időszak. És ez újra megismétlődik, főleg a tradicionalistákkal. Ezért fontos kiemelni ezeket a személyeket, akik megvédték a zsinatot és a pápához való hűséget.
Vissza kell térnünk Arrupéhoz: ő a fény abból a korból és mindannyiunkat megvilágít.
Elnézést, ha túl hosszan beszéltem, de szerettem volna kiemelni a zsinat utáni és az Arrupéval kapcsolatos kérdéseket, mert az egyház jelenlegi problémája éppen a zsinat el nem fogadása.”
Idáig tart az idézet Ferenc pápától. Az Arrupe-történetnek nem mondta el az egészét, csak a VI. Pál pápa idejében megesett részét. A többit bizonyára nem tartotta e beszélgetés szempontjából idézni valónak.
De tegyük fel még egyszer a bevezetőben feltett kérdést: Az egész II. vatikáni zsinat nem mégis csak a papok dolga? Sokan gondolják, hogy ha jól képzett, ráteremett a papjuk, akkor jól halad az egyház ügye. Már kinőttek a ministráns korból, már nincs tennivalójuk a templomban. Csak akkor mennek a sekrestyébe, ha valami szolgáltatást akarnak kérni: misét mondatni szándékukra: keresztelő, esküvő, temetés lesz a családban. A vasárnapi misén való részvételnek többé-kevésbé eleget tesznek. Régen úgy mondtuk: misehallgatás. Vajon mi a különbség? A részvétel az együtt cselekvés, a hallgatás passzív jelenlét. De hát azon kívül, hogy a mise közben felállunk, letérdelünk, miben áll az együtt cselekvésünk?
Gondoskodnunk kell gyerekeink hitoktatásáról. Bíráljuk papjainkat, hogy gyerekeink hitoktatását nem elég jól szervezik, biztosítják. Megjegyzést fűzünk a prédikációhoz, jobban kellene készülnie a plébánosnak, többet kellene olvasnia. És még mennyi igény van bennünk! De közben klerikálisoknak tartjuk a papokkal barátkozó, vagy csak beszélgető pályatársainkat. Pontosan ezt
a klerikalizmust akarja feloldani a szinodalitás. Egymás meghallgatását, a keresztény közösség életét érintő javaslatok megbeszélését.
Ezt szolgálja az egyházközségi képviselőtestület választása.
Mi közünk nekünk, hétköznapi embereknek a zsinathoz? Jobb lesz-e az egyházi élet, ha végre sikerül befogadni, magunkévá tenni egyszer mindazt, amit javasolt? Paul Zulehner bécsi pasztorálteológus a közelmúltban jelentette meg a karintiai egyházi hetilapban: Búcsú a klerikalizmustól és a „szolgáltató egyháztól”. Azt írja: „Ferenc pápa központi szándéka a szinodális folyamattal
a misszió, a közösség és a részvétel: ’Minden megkereszteltnek és nemcsak a felszentelteknek meg kell beszélniük az egyház útját a mai világban.
Mindnyájunknak közös utat kell járnunk, a Lélekre figyelve és a szellemeket megkülönböztetve. A papok feladata ebben nem az, hogy ők döntsenek mindenki nélkül, hanem az, hogy biztosítsák: az evangélium szellemében maradjon az útkeresés, szabad megbeszélés’.”
