Jézust, a Mestert, a tanítót többször megkérdezik. Vannak, akik azért, hogy beleköthessenek a válaszába. Ilyen kérdés a „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” De vannak, akik személyes sorsukkal kapcsolatban tesznek föl kérdést. Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? – kérdi a gazdag ifjú.
Jézus válaszol. Ott van az emberek között, látja az életüket, küzdelmeiket, betegségeiket.
Jézus együtt van az emberekkel. Azért jött, hogy életük legyen. Azért, hogy nekünk életünk legyen.
Az a kérdés, hogy sokan vannak-e vagy kevesen, akik üdvözülnek, sok mindent elárul a kérdezőről. Először úgy látszik, mintha mások sorsa érdekelné. De aki ilyen kérdést tesz föl, az egészen biztos magára gondol. Fél föltenni a kérdést, vajon ő maga eljut-e az élet teljességére. Mintha kívülről kérdezne. De végső soron a saját életéről van szó.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy érdekel bennünket a sorsunk. Múlnak az évek. Akarjuk, nem akarjuk, ahogy az iskolai ballagó nótánkban énekeltük: „Elszálltak, hajj, mind az évek!”
Vagy idézhetnénk Tóth Árpádot is, aki így írja le a helyzetét:
„Most itt ülök, roppant hegyek közt,
betegen a többi beteg közt,
múltnak háttal, halálnak szemközt.”
Majd így folytatja, mintegy magát kérdezve:
„Lesz-e másként? Várjam? Ne várjam?”
De térjünk vissza ahhoz az emberhez, aki Jézust kérdi: kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?
Jézus válasza: Törekedjetek bemenni a szűk kapun! (Lk 13,24)
Amíg élünk, megvan a lehetőségünk, hogy hátrahagyjuk a múltat, és belépjünk a szűk kapun. Mert szűk az ösvény, amely az életre vezet.
Szűk ösvény (a szerző fotói)
Rádöbbenünk előbb-utóbb, hogy sok minden fölösleges volt az életünkben. Nem az számít, mit értünk el, milyen rangot vagy tudományos fokozatot szereztünk. Persze az sem lényegtelen, hogy a nekünk adott talentumokkal hogyan gazdálkodtunk. Felhasználtuk-e tehetségünket arra, hogy jobbá, emberibbé tegyük magunk körül a világot. De fölösleges azzal büszkélkednünk, hogy milyen csillogásban vagy megtiszteltetésekben volt részünk. Ha kaptunk elismerést, fogadjuk el egyszerűen, minden hencegés vagy beképzeltség nélkül.
Uram, nyiss nekünk ajtót! – olvassuk az evangéliumban. – Veled ettünk, ittunk, a mi utcánkban tanítottál!
Nem az ismeretség számít. Hanem az igazi kapcsolat.
A mély barátság. Vannak bizonyára többen, akik személyesen megtapasztalták, hirtelenjében mennyire megnőtt az ismerősök meg a barátok száma, amikor hatalmi pozícióba kerültek. Keresik a kapcsolatokat, az érvényesülési lehetőségeket, keresik, hogyan lehetne előnyöket szerezni. S amikor már nincs meg az irigyelt pozíció, egyik pillanatról a másikra eltűnik a magukat barátnak mondók sokasága.
Hány emberrel találkoztam, akik egyházi kapcsolataikkal dicsekedtek. Mintha ettől ők igazabb emberek lettek volna.
Egyházi kapcsolataikkal dicsekedtek
Törekedjetek bemenni a szűk kapun! – visszhangzik bennünk Jézus kijelentése. El kell gondolkodnunk azon, mi is a kereszténység lényege. A kereszténység nem politikai tényező. A kereszténység nem vallási ismeretek rendszere. A kereszténység nem tiszteletre méltó hagyományok múzeuma. Ennél sokkal több.
Életforma. Szolidaritás. Az emberek szolgálata. Békesség teremtés.
Az igazság utáni tiszta vágyakozás. Az Istennel való élő kapcsolat. Felismerése annak, hogy a Názáreti Jézusban Isten jósága és emberszeretete kézzelfogható valósággá vált.
Olyan világban élünk, amely – legalábbis szűkebb környezetünkben, Európában – nem óhajtja tudomásul venni a szűk kaput. Sokkal inkább a rosszul értelmezett szabadság bűvöletében elveszíti magát az embert, az emberséget. A boldogulást összetéveszti a boldogsággal. A hatalmat uralomnak tartja, ahelyett, hogy szolgálná vele az életet. Ugyanakkor idegesen keresi az üdvösséget – és nem találja, mert nem meri vállalni a másik embert szolgáló utat.
Szűk kapu
A világ egyik leggazdagabb, már elhunyt emberének tulajdonítják a következő sorokat: „Végső soron a gazdagság csupán az élet egy ténye, amelyhez hozzászoktam. Most, hogy betegen fekszem az ágyamban, és visszatekintek az életemre, világossá válik számomra: minden elismerés és vagyon, amelyet felhalmoztam, értelmetlen és üres az elkerülhetetlen halál árnyékában. Bánj jól önmagaddal. És tiszteld az embertársaidat. Ahogy telnek az évek, egyre bölcsebbé válunk, és
lassan rájövünk: egy harmincdolláros és egy háromszáz dolláros óra ugyanazt az időt mutatja.
Legyen nálunk egy olcsó vagy drága pénztárca – ugyanannyi pénzt hordozhatunk benne.”
A pannonhalmi apátság barokk szerzetesi ebédlőjének egyik képe hordót ábrázol, amelynek szétpattantak az abroncsai, és kifolyik belőle a bor. A felirat pedig: Belepusztult a szabadságba. Libertate perit.
Hordók, abroncsok
Mire vagyunk szabadok? – kérdezzük magunktól újra és újra. A szabadság vágya gyötri az embert a világ teremtése óta.
A jézusi út, amely az Isten gyermekeinek szabadságára vezet, a vállalás útja. Önmagam szabad megkötése.
A szolgálat vállalásának útja. Nem diadalút, hanem sokszor a szenvedés útja.
Sosem késő a valódi cél felé fordulni. A melldöngető beképzeltekből könnyen válnak utolsók. De azokból, akik őszintén el tudják fogadni Jézust uruknak és megváltójuknak, elsők lehetnek. Reményből élünk. És ne feledjük: minden kegyelem. Isten ingyenes ajándéka. Rajtunk múlik, befogadjuk-e, elfogadjuk-e.
