Szolgálat nélkül nincs kereszténység. Jézus meghirdeti az Országot, amely nem ebből a világból való, de amelynek jelei egyértelműek, már itt, ebben a világban, az emberek között, ebben az életben. Az igazságosság, a béke és az öröm országa (Róm 14,17) szolgálat nélkül elképzelhetetlen. A kereszténység szolidaritás, szolgálat, testvériség nélkül nem több szép elméletnél.
Jézus meghívására igent mondani annyit jelent, mint átalakítani, megváltoztatni az életemet. Törekszem arra, hogy úgy éljek, ahogyan ő élt az emberek között. Mert „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. (Mk 10,45)
Félünk a szolgálattól. Félünk attól, hogy szolgákká váljunk. A szolgálat nem szolgaság. Nem a szolgaság lelkét kaptuk. (Róm 8,15) A szolgálat önként vállalt életforma, amelynek az élet minden területén meg kell nyilvánulnia. A szolgálat és a kiszolgáltatottság nem ugyanaz. Nem rabszolgaság. Valami egészen más, több, mélyebb, emberibb.
Minden ember szeretne szabad lenni. A megkötöttségektől mindannyian irtózunk. Ugyanakkor megtapasztalhatjuk, hogy
az önként vállalt odaadás, szolgálat nem megköt, hanem fölszabadít, értelmet ad az életnek, boldoggá teszi az embert.
Az a szabadság, amely nem ismer el megkötöttségeket, pusztuláshoz vezet. Ismerős a hordó példája, amelyből kifolyik a bor, ha megszabadítják az abroncsaitól. Egyszerűen szétesik. Értelmetlenné válik. „Libertate periit” – mondja a latin szólás –: a szabadságba pusztult bele.
Nagyon emberi a vágy, hogy elismerjenek, hogy „valaki” legyek, hogy tekintélyem, rangom legyen. Jézus tanítványaitól sem volt idegen ez a kívánság. Szinte elvárják, kérik, hogy az ő országában kiváltságos helyet, rangot kapjanak. Jézus azonban visszautasítja ezt a kérést, és kérdéssel válaszol: készek vagytok-e arra az áldozatra, amire én?
Az e világi országból nagyon hiányzik az áldozat. A számítás nélküli szolgálat. Az önátadás. Szívesen engedjük, hogy kiszolgáljanak minket. Sőt, sokszor talán el is várjuk. De fordítva már nehezebb. Szívesen vagyunk a középpontban, és várjuk, hogy tálcán hozzák számunkra mindazt, ami az e világi érvényesüléshez szükséges. Kapcsolatokat keresünk, összeköttetéseket, hogy följebb jussunk. Az áldozatvállalás hiányzik. A karrierizmus pedig virágzik.
Gyermekek nélkül nincs jövő... (A szerző felvételei)
Áldozat, amikor a szülők gyermeket vállalnak. Sok mindenről le kell mondani a gyermekek – a jövő érdekében. Gyermekek nélkül nincs jövője egy nemzetnek. Aki gyermeket vállal, szolgálatot – éjjel-nappalos szolgálatot – vállal. A stabil családban mindenki – apa és anya – egyaránt szolgál. Szeretetben. Szeretetből.
Minden hivatásvállalás szolgálat. Legyen szó a gyógyítóról, ápolóról, tanítóról, építőről, bármilyen mesterségről. Vajon számíthat-e rám a másik ember?
Nem szeretném, ha félreértenének: nem arról van szó, hogy ki-ki képességei szerint ne jusson a szakmai, társadalmi ranglétrán egyre magasabbra. Csupán arra szeretném irányítani a figyelmünket, hogy a szolgáló szeretet nélkül üres az élet. Hideg a világ.
Jézus követése feltételezi a vállalást. Az önátadást. Sokszor beszél erről Jézus. Erről szól a földbe hulló és elhaló búzaszem példázata is: ha nem hull a földbe, egyedül marad. De akkor hoz sok termést, ha földbe hullván mintegy meghal. (Jn 12,24)
Hol van megélt kereszténységünk? Évről évre külön gondolunk a missziókra, a távoli földrészeken az Isten éltető igéjét hirdetőkre. De vajon messzire kell-e mennünk, hogy megszólítsuk az embereket Jézus igazságaival? Nem vagyunk-e mi magunk, saját földünk, hazánk missziós terület?
Kisgyerek voltam. Karácsony után vártuk Vízkereszt ünnepét, amikor a templomban a betlehemi figurák között megjelentek a Háromkirályok, akik valahonnan nagyon távolról érkezhettek. Gyerekkorom templomában a betlehem mellett ilyenkor felállítottak egy érdekes perselyt. Szerecsen fiú hajtotta meg a fejét, amikor beleesett a pénz a perselybe. Kezében a felirat: Köszönöm!
Furcsa elképzelésem volt – s ez egyre erősebben él bennem. Valahol Afrikában, egy keresztény templomban egy szőke, fehér kisfiú köszöni meg mély fejbólintással a perselyen az európaiak missziójára szánt adományt. Mert
sok, távoli, számunkra ismeretlen országban, más kultúrájú népek között manapság elevenebben él Krisztus tanítása, mint nálunk.
Tanulnunk kellene tőlük. Tanulni vállalást, elkötelezettséget. Krisztusi szolidaritást. Bizalmat. Hitet az élő és éltető Istenben.
Sokszor félelemmel, szorongással nézünk a jövő elé. Panaszkodunk, hogy közösségeink zsugorodnak, a hívők száma csökken a környezetünkben. Nem szabad azonban megkeseredni. Észre kell venni a fiatalokat, akik között nem kevesen vannak, akik szakítva a hagyományos formákkal, megélik a szolidaritást, a testvériséget környezetükben. Ferenc pápa „a hit vándorainak” nevezi őket (Az evangélium öröme – 106), akik készek arra, hogy Jézus örömhírét a tevékeny szeretettel, önzetlen szolgálatukkal tegyék jelenvalóvá.
Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen képes arra, hogy szolgáljon. Itt van az igazi érvényesülés titka. A szolgáló szeretet. A szeretet, mely mozgat napot és csillagot.
A nem ebből a világból való Ország már megkezdődött. Ebben a világban. Rajtunk múlik, nem másokon, hogy szolgálatunk által több lesz-e már ebben a világban az igazságosság, a béke és az öröm. S akkor emberibb lesz ez a kimondatlanul is Istent kereső világ.
