Molnár Pál 1894-ben született a Battonya melletti Tompapusztán. Édesanyja, Jeanne Contat svájci-francia származású nevelőnő, apja Molnár József gazdatiszt volt. A tanyasi környezetből iskolába Battonyára, majd a neves Aradi Líceumba került. Életem története című önéletírásában megrendítő sorokat szentelt annak a mély kapcsolatnak, amely anyjához fűzte. Talán ez a szeretet jelenik meg a Madonnát a gyermekkel ábrázoló képein.
A Mintarajztanoda diákja házitanítóként biztosította megélhetését, így került Svájcba, onnan továbbutazva, élete álmát megvalósítva, Párizsba. A svájci hegyekben fél esztendeig teljes magányban, remeteéletet élt, ahol mély istenélményben volt része. Megvásárolta első, francia nyelvű Bibliáját, melynek egyik bejegyzése tanúsítja: személyes vallomásban kérte Istent, hogy az ő hűséges fia lehessen. Későbbi oltárképeiből a megérintettség sugárzik, s az élmény megragadja azt is, aki a kép előtt áll.
Hazatérése után, bemutatkozó kiállítására készülve, édesanyja nevének kezdőbetűjével Molnár-C. Pál néven szignálta képeit. A római Falconieri-palotában, 1928-ban a Római Magyar Történeti Intézetből Gerevich Tibor művészettörténész igazgatásával született meg a Római Magyar Akadémia, ahová az első ösztöndíjasok között került ki Molnár-C. Pál egy Szent Ferenc-kép jutalmaképpen. Boldog három év következett, belemerült a trecento és a quattrocento remekműveinek tanulmányozásába; rajongott Fra Angelico és Giotto művészetéért. Miközben szemléletét a régi klasszikusok formavilága és lelkülete hatotta át, nyitott volt minden újdonságra, érezte az új kor lüktetését. Régi és új ötvözetéből csodálatos harmónia, egyszerre klasszikus, áhítatos, ugyanakkor merész és modern művészet született, amely új, friss szellőt hozott a magyar egyházművészetbe is. Hazatérésük után a „rómások” az egyházban komoly mecénásra leltek; nagyszabású megrendeléseket kaptak az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusra készülve. Molnár-C. Pált és Kontuly Bélát bízták meg a Batthyány téri Szent Anna-plébániatemplom kupolafreskójának elkészítésével, és szépült a városmajori Jézus Szíve-plébániatemplom is, melynek Szent Imre-oltárképét, a herceg életéből vett jelenetekkel Molnár-C. Pál festette meg.
Molnár-C. Pál a szépség szerelmese volt: „A szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása azok számára, akik felfedezik hollétét. Mindenütt elrejtőzik” – vallotta. És kifogyhatatlan változatossággal megfestette a legszebbet, a bűn nélkül született Szűz Máriát a gyermekkel és nélküle, Szent József oldalán vagy éppen egyedül, egy dombon ülve.
Életútjának finom szálait összefonva – az anyás kis-fiú, az Isten közelségét felfedező remete, a régiek Madonnáit megcsodáló kíváncsi művész, a szépség szerelmese – érkezünk meg a belvárosi főplébánia-templom megnyert pályázatához. A pályázat évében, 1947-ben már sok templomot díszítenek imádságos és imára ihlető oltárai: a Béke téri Szent László-templom három monumentális szárnyas oltára, szülővárosában, Battonyán a Szentháromság-templom főoltára, amelyért díszpolgárságot, XII. Pius pápától pedig Pro Ecclesia et Pontifice aranykeresztet kapott.
A pesti belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomnak a második világháborúban elpusztult korábbi főoltára helyén áll Molnár-C. Pál középkori szárnyas oltárra emlékeztető alkotása, amely kinyitva, a templom titulusát idézve a Szűz-
anya mennybevételét ábrázolja, csukott állapotban a Golgota és Krisztus szenvedéstörténete látható rajta.
A középső képen az apostolok a súlyos kőszarkofág körül álmélkodva hiába keresik a testestül-lelkestül mennybe fölvett Szűz Máriát, aki légies könnyedséggel, szinte súlytalanul, üdén, hamvasan, örök fiatalként lebeg egy rózsaszín felhőn. Erős a kontraszt égi és földi, transzcendens és e világi között. Csodálatos festői eszközökkel éri el a hatást, amelyet egyik tisztelője így fejezett ki: „Az első feltörő szó vagy fohász, ami a lelkemben a kép megpillantásakor visszhangzott, ez volt: Hajnali Harmat, valóban a végtelen isteni szeretet emelt magához téged, ahogy a hajnali harmatot a napsugár magához vonzza!”
A megrendelés körüli levelezés és a jegyzőkönyv tanúsága szerint sok elképzelés irányította a főalak körül MCP ecsetjét. Az 1948-ban felszentelt oltár Máriáját eredetileg felhők és angyalok sokasága vette körül, 1951-ben a művész átfestette, így született a ma is látható leheletfinom égi tünemény, egy szinte tizenéves szép leány, amint az égbe emelkedik.
A szárnyképek finom, mégis eleven színekkel mesélik el az előzményeket, Jézus gyermekkorának eseményeit tizenkét éves koráig. A predellán két fekvő formátumú képen terített asztal: Jézus első csodája a kánai menyegzőn, amelyen a vizet borrá, és utolsó csodája, amellyel a bort és kenyeret saját testévé és vérévé változtatta.
Az oltár koronáján az egyház két nagy pillére, Keresztelő Szent János és Szent Pál között a magyar szentek, Margit, Gellért, István, László, Imre és Erzsébet láthatók. Magasan, az oltár fölött Krisztus, az örök főpap mint király jelenik meg egy ikonkereszten, a Szeretet végső győzelmét hirdetve.
A képek egyensúlya végtelenül harmonikus.
A szárnyképek külön-külön, önállóan is megállják a helyüket, ám páratlan összhangot hoznak létre az egész hatalmas művel. Minden évben a nagyböjti idő kezdetén behajtják a szárnyakat, és megjelenik a döbbenetes passióoldal. Középen a három kereszt, Krisztus fenséges, magasztos alakja a központ, minden más hozzá igazodik: a hűségesek kicsiny gyászoló csoportja, azoké, akik mindvégig állhatatosan kitartottak mellette. A természet elemei is megjelenítik a tragédiát: a napfogyatkozás idején a plasztikusan heverő kövek, az ég és a föld siratják a Megfeszítettet. A horizonton azonban már pirkad, a fény a remény, a feltámadás ígérete.
