A reformáción nincs mit ünnepelni. A reformáció reformációjára kell áhítoznunk. Erre régóta várunk. Miért nem jön el ez a reform? Hamvas Béla írja, hogy egyszer elhatározta, elindul visszafelé az eszmetörténetben. Meg akarta keresni azt a pontot, amikor az emberi gondolkodás korrumpálódott.  „Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig… A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja.” (Interview, Patmosz)

Szeretnék megszabadulni attól a szokástól, amely minket itt, Nyugaton örökké kísért, hogy leüljünk a páholyba, és nézzük, véleményezzük az elképzelt előadást. Úgy teszünk, mintha annak nem volnánk részesei. Pedig a protestáns egyházak reformálatlansága a magunk reformálatlansága. Még a katolikusok sincsenek azon kívül, hiszen

mindannyian ugyanabban a nagy hálózatban élünk immár ötszáz éve: akciókban és reakciókban.

Úgyhogy egyes szám első személyben igyekszem elmondani a történetet. Mit hibáztam, mit konzerváltam, mit nem újítottam meg magamban?

A reformáció a humanizmus gyermeke. Nem tudom itt kifejteni, miképpen, de az ész, az írások értelmünkkel való kutatása, kifejtése, magyarázata körül forgott és forog minden. A bal agyfélteke dönt el mindent. Ha jól belegondolok, nekem is tetszett, hogy „teológiai értelmem” kibontakozik. Persze mint tinédzsernek a repülés. Mai napig, ha katolikus templomba megyek, a legfontosabb, hogy hiányolom a jó prédikációt. Pedig hány jó beszédből lett jó tett? Az a millió szó, ami a templomokban elhangzik, mi végre születik? Hányszor álltam a szószékre úgy, hogy azt éreztem, most csendben kellene maradnunk! Többet érne. Mert már tényleg elég ebből. Frontális lebenyünk nem éri el az Istent. Nem a butaságot dicsérem, dehogy. De az értelem gyermekei nem lettek jobbak.

A babonaságokat kiirtó fiak más hóbortokat szedtek össze.

Ma az egész Nyugat érzékeli a szavak inflálódását. Vajon az egyházban miért nem nyitjuk ki ezt a szavakon túl látó érzékünket?

Ha a szavak, a betű, az értelem pályáin szeretnénk megérteni a világot, és így keressük Istent is, óhatatlanul egyfajta fekete-fehér játékba kezdünk. A protestantizmus – amennyire látom – táptalaja lett a vallási leegyszerűsítésnek: legyél jó, és távozz el a rosszak közül. Térj meg, gyere közénk, és akkor „fehér” leszel, otthagyod a „fekete világot”. Mert ez ilyen egyszerű: Jézus mellett vagy vele szemben. Persze ezt a fajta gondolkodást nem lehet a protestantizmus nyakába varrni, de kétségtelen, hogy itt jellemző. Talán minden zűrzavaros korszakban, már az első századokban is, és így a protestáns hitért való harcban is teret nyer ez a világszemlélet: nagy a küzdelem, amelyben a sötétség és a világosság csatázik, nem mindegy, melyik nyer, tehát nekünk is harcba kell szállnunk, különben végünk lesz. Magam előtt látok egyháztagokat, de korábbi magamat is: teljes erőbedobással dolgozunk, és küzdünk Isten munkájában, mintha rajtunk múlna minden. Pedig Isten az, aki cselekszik. Összetévesztjük a mániákusságot a hittel.

Ezzel a túlpörgetett misszióval együtt elvész a lényeg. A reformátorok azt mondták: Sola fide! Egyedül a hit. Amikor azonban a hit ilyen elválasztott, „lepárolt” valóság lesz, akkor maga is egyfajta cselekedetté válik. Álld ki a próbát! Bizonyítsd be, mi a hited igazán! És máris feltételrendszerré lett maga a hit. Úgy emlékszem vissza lelkészi munkámra, hogy az folytonos pörgés volt. Az van, amit csinálsz. Maga a létezés, hogy bizakodva élsz, már nem elég senkinek sem. Megdöbbentő, micsoda gépezetté lett az egyház, amit folytonosan pörgetni kell. Nincs megállás. Az a valóság, amit megcsinálsz. Az a hited, amit teszel. Az a lényeg, amit látunk, amit adsz vagy felmutatsz, végigpörgetsz a klaviatúrán.

Mindez egyfajta közösségimádatot eredményez. A protestáns gyülekezetek gyakran a közösségért élnek. A lényeg, hogy a közösség jól működjön! Hogy sokan legyünk. Hogy jól érezzük magunkat. Az a jó közösség, ahol sok minden történik, nagy a jövés-menés. De hát ezeket a dolgokat egy világnézeti klubban is meg lehet tenni!

Az egyházban azonban a szentet kellene keresnünk.

A templom annak a helye, ahol a szakrális, a Valaki jelenik meg. Az történik, ami máshol nem. Olyat találok itt, amit nem ember hoz létre. Teljesen mindegy, hogy hány ember van jelen. Vagy megtörténik a találkozás, vagy nem! Hányszor kellett volna visszavonulnom, de nem tehettem, vagy nem jogosítottam fel magam arra, hogy megtegyem, mert az egyházi szervezetet működtetni kellett.

Mindennek persze oka az is, hogy több száz éves identitásharc áll a reformáció közösségei mögött. Megtanultuk, hogy azért vagyunk reformátusok, mert nem hiszünk egy sor dologban. Nem teszünk ki képeket, nem tartunk meg bizonyos ünnepeket. Mást gondolunk. Nem vetünk keresztet, nincs pápánk, mert nem, nem és nem. Csak az a baj, hogy elmúltak az üldöztetés évei, véget ért az a korszak, amikor akár az életével is fizetett valaki ezekért a nemekért, és még mindig ugyanazt a nótát fújjuk. Ráadásul, a sors fintora, hogy mindezt nemhogy politikai ellenszélben, de hátszéllel tesszük ma. Akkor mi végre az a sok „nem”? Ha megkapirgálom a felszínt, akkor a tagadó szavakon túl mi a mi identitásunk? Le kellene szállni a lóról. Magunknak is kérdéseket merni feltenni. Nekem is, mindannyiunknak.

Idetartozik egy kulcsszó: az alázat.

A reformáció születésénél fogva nehezen integrálja az alázat fogalmát.

Persze értem én, hogy a középkori, magukat ostorozó szerzetesek senkinek sem szimpatikusak ma. De alázat nélkül nem születik semmi. Ha az eszünkbe és tagadásainkba vetett hitünket nem engedjük összedőlni, semmi újat, de főleg a transzcendenst sosem találjuk meg. Szép dolog az erkölcsi kiállás. Megnyerő, amikor valaki elveiért megy a bitófára, de ezek az adott pillanat erejét mutatják. Az élet mély energiája a vízé, amely alázatosan, évmilliókon át mossa-mossa a követ. Minden gyors változást, reformot évszázadok vízmosása követ. Ma erre a folyamatra kellene rátekinteni, túllátva a hősi pillanatokon. Az ünnepünk elsősorban az emberi tettre figyel, vonz engem is a látványos spirituális élmény. De a hétköznapok ereje a lassú, alázatos alakulás.

De mi magyarok vagyunk. A reformáció nálunk egészen másként zajlott, mint Nyugaton. Itt nem a dogmatikai tételekről, hanem a túlélésről volt elsősorban szó. Elődeink megőrizték a gregoriánt, itt-ott még Mária-énekeket is. Ennek a különleges útnak a kazettás mennyezetek a legismertebb lenyomatai. Ma is megdobog a szívem, valami mély vonzást érzek ahhoz a világhoz, amelyben mintegy az édenkertbe akartak bemenni, amikor a templomot keresték. Szó szerint virágnyelven beszéltek.

Fáj, hogy nem értjük ezt már. Pedig nekünk, magyaroknak nagy esélyünk, hogy ehhez a holisztikus látáshoz visszamehetünk.

Végül egy egyszerű tapasztalat. A protestantizmus kiiktatta a női princípiumot teológiájából. Nekünk azt tanították, hogy a közösség, a communio lépett a helyébe. Jól hangzik, de hát ez egy elvont, távoli fogalom. A dogmaféltés megakadályoz mindenfajta elmélázást azon, mi is történt ebben az egyházban. A félelem nem engedi meg, hogy szabadjára engedjük gondolatainkat. Egy lelkésznő mondta, hogy ő mindig olyan gyülekezetekben volt eddig életében, ahol nők szolgáltak. Mégis többen mondták, mennyire férfiasan viselkedik. Ez a minta.

Mintha hiányozna annak a megélése, hogy valóságosan, a testünkben hordozzuk Istent. Nem lehetséges az az összefüggés, hogy a női princípiummal együtt eltűnt a misztika is? Az a titkos tudás, hogy magunkban hordozzuk az élő Istent. Érzékelek egyfajta folyamatot, amelyben a papi szerep megerősödött. Ezzel párhuzamosan egyre inkább hatalmi, központosított rendszer lett, befogadó, integráló jellegét elvesztette.

Pedig a reformáció első lendülete az, hogy kategóriáinkat elengedjük, és Krisztusba kapaszkodva bátrakká, nyitottakká válunk az ismeretlen számára.

 

A szerző református teológus, újságíró

 

Nyitókép: A reformáció kora – Eduard Eichens metszete (1867) Wilhelm von Kaulbach nevezetes freskójáról (1855), amely a berlini Neues Museumot ékesítette, de a második világháború alatt elpusztult