„Féltek ettől a helytől a japánok” – meséli a filippínó Xene Sanchez verbita misszionárius, amikor a Cebu melletti lepraszanatóriumról beszélgetünk, amelynek közvetlen szomszédságában nevelkedett. Apja, a Fülöp-szigeteki hadsereg tisztje, egyszerűen átmászott a kerítésen, amikor a második világháború idején a japán megszállók körözték. Odaát, a betegek között már senki sem kereste. „És tudod, nagyapámnak volt a lábán egy gyógyíthatatlan seb. Lehet, hogy ezért is laktunk a lepratelep mellett” – gondolkodik el az atya ifjúsága rejtélyein. Mi is hallottunk a lepráról:
a Szentírás szerint Jézus korának undorító fertőző betegsége volt.

„Ma már a lepra jól gyógyítható” – mondja Dennis Adlawan, a már minősített kórházzá előlépett, egykori Eversley Childs Lepra Szanatórium igazgatóhelyettese. „Jelenleg is vannak a Fülöp-szigeteken leprás betegek, de ha időben megjelennek, ma már nem tartjuk őket itt. Olyan nagyszerű gyógyszereink vannak, hogy két héten belül eltűnik a bakteriális fertőzés, ami a betegséget okozta. És nem fertőznek. Vagyis idejönnek, mi kivizsgáljuk őket, megkapják a gyógyszert, és azonnal hazamennek. És ma már lepra helyett Hansen-betegségnek nevezzük a kórt.”

A telepen sétálva azonban látom, hogy néhány barakk még mindig leprás betegeknek van fenntartva. Ők nem új betegek – mint megtudtam –, hanem még a gyógyszer felfedezése előtt fertőződtek meg, vagy valamely okból nem kaphattak gyors kezelést. Ma már nem terjesztik a kórt, és nem is aktív betegek. Akiknek azonban például annak idején leesett az orruk, s most csak két lyuk látható a helyén, azokat a társadalom nem fogadja be. Nem mehetnek haza. Adlawan rámutat egy idősebb férfira: neki az ujjai hiányoznak.

Az egykori szanatórium, vagyis a Eversley Childs Hospital, a cebui agglomeráció Mandaue City nevű városában található. 1930-ban alapították az amerikai gyarmatosítók, kezdettől katolikus szerzetesek bevonásával. Kisebb hegyre épült, egészséges környezetben,
a város közelében. A szanatóriumi terápia ellentétben áll a korábban szintén a Fülöp-szigetek területén létesített leprasziget alapgondolatával, ahol a tökéletes elszigeteltséget tekintették fő szempontnak, s ahol ennek megfelelően csupán a betegek és ápolóik éltek. Ami nagyon megdrágította a fenntartást, hiszen mindent hajón kellett odaszállítani.

A szanatóriumban azonban, mint a misszionáriusok által kezdeményezett telepeken általában, az elszigetelés helyett a közösség gondolata
került a középpontba. Bár létesítésekor
még nem volt hatékony gyógyszer a lepra ellen, a misszionáriusok mégis bíztak
a közösség gyógyító erejében.

Ez a telep inkább falu, mint szabályozott tábor.
A központi épület a szanatórium temploma, amely
a tágas alakulótér egyik oldalán áll, szemben az iskolával. „Nézd meg ezt a templomot – mondja a vezetőm. – Alaprajza keskeny szárú L betűre emlékeztet. Kifejezi azt a két csoportot, akik a telepen laktak: az egyik szárnyban a még betegek tartózkodtak, a másikban pedig a már gyógyultak.” Az L alaprajz teszi lehetővé, hogy a két csoportot itt is elkülöníthették egymástól.

Az oltárt és a papot a templomban tartózkodók mindannyian látták, egymást azonban nem. Ma már nincs szándékos elkülönítés, de a templomot mégis így használják. Kívül, a templom két oldalán, a templom-
belsőnek megfelelően helyezkedik el a falu két része. Egyik oldalán a szabadon álló pavilonok alkotta „még betegek” telepe, a másik oldalon pedig a „már gyógyultak” egymáshoz csatlakozó pavilonjai. Maradandó károsodásaik miatt nekik is itt kellett maradniuk életük végéig.

Ma már általános kórházzá alakult az egykori telep. Szép, sokemeletes új épület nő ki a földből. A még leprások által lakott négy pavilon valószínűleg hamarosan megszűnik, tekintettel az ott lakók idős korára. Nemsokára már csak a szanatórium műemlék épületei és a múzeum utalnak majd arra, hogy évtizedeken át a hazatérés reménye nélkül érkeztek ide a leprások.

Milyen jó lenne, ha a mostani koronavírus-járvány is mihamarabb puszta emlékké szelídülne.