Négy fia közül Cave kettőt is elvesztett. A tizenöt éves Arthur brightoni otthonuk közelében zuhant le egy szikláról 2015-ben, a harmincegy éves Jethrót pedig tavaly májusban lelték holtan egy hotelszobában.

Faith, Hope and Carnage (Hit, remény és vérontás) címmel tavaly jelentek meg Cave beszélgetései  Sean O’Hagan zenész-újságíróval. A könyv alapjában a gyász és a kreativitás kapcsolatát boncolgatja, de arra is rávilágít, hogy bár a hit nem nyújt könnyű vigasztalást, mégis segít szembenéznünk minden szörnyűséggel. Mert mindez összekapcsolódott Cave-ben, írja az érsek, a szent tudatával, és ez visszahozta abba a töredezett, tagolatlan beszédű és gyanús közösségbe, amelyet egyháznak nevezünk. A hitben nem olcsó vigasztalást, könnyű megoldásokat keres. A könyvben „szellemi vakmerőségről” beszél, amely Arthur halála után benne megszületett, „arról az óvatlan dacról, amely nem hajlandó megadni magát a világ állapotának”. Az érsek erről az óvatlanságról akart többet megtudni a beszélgetésben.

***

NC: A könyv lehetőséget adott, hogy a vallásról való gondolkodásom szétszórt töredékeit összefogjam. Nem éreztem azt a furcsa borzongást, mint korábban, amikor templomba jártam. Ez alighanem abból a fakad, hogy nyíltan beszélhettem hitemről, és komolyan is vettek. A hit, a vallás gyakorlása nem valami „hasznos” dolog, nem olyasmi, amire azt mondják: „Higgyél csak, jót tesz az neked.”

RW: Vagy azt, hogy vigyél mindent a templomba, aminek máshol nem találsz helyet.

Rowan Williams érsek 2007-ben

 

NC: Imádat, hála, áhítat, kegyelem – az ilyen szavak hallatán sokan feszengenek, pedig ezekben rejlik a lényeg.  Soha nem voltam különösebben lelki beállítottságú. Jézus alakja azonban mindig lenyűgözött, már azelőtt is, hogy Isten létezésének kérdésével foglalkoztam volna.

RW: Egy német teológus szerint Jézus mindig előttünk jár, szavai ismeretlen területekre hívnak, azt várja tőlünk, hogy váljunk azzá, aki ma még nem lehetünk.

NC: Létező hely az, de nekem oda még el kell jutnom. Mindjárt szemem elé kerül. Mindig így voltam az írással. Reggel, ahogy felkeltem, nyomban írni kezdtem. Azt hiszem, a hittel is ilyesmi történik, ahogy gyakoroljuk.

RW: Akár a madárles: csendben ülni, nem tudván, mi kerül majd a szemed elé.

NC: Dalt írni ugyanaz. Leülni reggel kilenckor az íróasztalhoz, tele kétkedéssel önmagamban, szemben azzal a szörnyű ürességgel, amely csak igazolja legnyomasztóbb kételyeimet afelől, hogy képes vagyok alkotóként működni. De lassan, apránként mintha mégis beszűrődne valami – apró, ragyogó gondolatok szivárognak be a sötét térbe. Hónapok alatt ezek felgyülemlenek, igazi dalokra kezdenek hasonlítani.

RW: A kreatív folyamatban alábecsülik a hallás szerepét, ahogy a fül elkezd kihallani valamiféle mintázatot.

NC: Számomra ez vizuális dolog. Egy sornak önmagában nincs rezonanciaértéke. Halottnak tűnik. Csak akkor történik valami, ha még egy sort odateszel. A szellem leszáll! Ha megjelenik ez a csillámlás, akkor tudom, hogy valami történik.

(A Red Right Hand­ című dala, amely Milton Elveszett paradicsomát idézi, adta az ötletet a The Red Hand Files nevű  online fórumhoz, amelyen rajongói legszemélyesebb kérdéseiket, gondjaikat is megoszthatják Cave-vel.)

NC: Örökösen visszatérő kérdés: alkotni szeretnék, de nem érzek ihletet. Azt várják: az égből pottyanjon a sugallat. Számomra az alkotás gyakorlat, rítus, alkalmazás. Célja nem az önkifejezés, hanem egyfajta „helyteremtés”. Szörnyű halála után Arthurnak is kerestem a helyet, amit belakhat. Ahol a szelleme lakhat… Hiányát és jelenlétét is megtanultam beépíteni a munkámba… Nemcsak „neki”, hanem „körötte” is helyet kellett találnom.

Így fedeztem fel újra az örömöt, mert más lett kapcsolatom a világgal: örömrohamok értek, a dolgok felragyogtak a hiány sötét, üres terében. Ez se nem boldogság, se nem elégedettség. Csak ott van, önmagunk dacára…  nem kötődik semmihez.

RW: Akiknek friss a gyászuk, azokkal ezt nehéz lehet megértetni.

NC: Később sem könnyű, ha hagyjuk a gyászt rákövülni a hiányra. Így nem lehet továbblépni. 

Sokan csak azt hajtogatják: a világ sz@r, el van b@szva. Mi értelme gyereket hozni egy ilyen világra? A könyv üzenete lényegében vallási üzenet: túl kell látnunk a kétségbeesésen, hogy el tudjuk képzelni a világot olyannak, amilyennek érdemes megmenteni. A remény a képzelet műve.

RW: A buddhista példázatban egy tigris elől menekülő ember a függőleges sziklafalon megkapaszkodik valami apró gyökérben. Alatta szakadék, mögötte a tigris, ekkor pillant meg a szikla hasadékában egy virágot, és önkéntelenül felkiált: Jaj, de gyönyörű! Az elkeseredett  fiatalokkal igyekszem megláttatni a virágot a sziklafalban, nyíljanak meg az örömre.

NC: Fiatalon úgy száguldoztam, akár egy vámpír, szívtam magamba, amit csak bírtam… Gyönyörű időszak volt, de teljesen önző… Arthur halála után úgy érzem, én is csak egy csöpp vagyok a szenvedés roppant folyamában… Megdöbbentő volt rájönni, hogy saját tragédiám „hétköznapi”. És tagja lettem valaminek: annak a klubnak, ahová senki sem akar belépni. De most először éreztem, hogy teljesebb, megvalósultabb valakivé válok, nem vagyok már az a félkész, töredezett személyiség, aki valaha voltam.

A fórumon kérdések jönnek olyan emberektől, akik gyermeküket, társukat vesztették el, gyakran már nagyon régen. Kitárulkozóan írnak, nyilvánvaló: beléjük szorult a gyász, mindeddig szótlanul viselték. De ha másokat nem is akarsz folyvást azzal terhelni, mégis idő és tér kell ahhoz, hogy pillanatnyi életet lehelhess abba, akit szeretsz. Erre jó a fórum: helyet csinálni az elveszett életnek, az elveszítettek lelkeinek. Hát nem erre való az egyház is, a szentek közössége?

A mesterséges intelligencia – úgymond – képes „rendelésre” komponálni dalokat, amelyek tetszés szerint váltják ki a kívánt érzelmi reakciókat. Csakhogy a művészet valódi lényege az emberi merészség, a bátorság túllépni a korlátainkon. Az MI nem ismeri ezt a korlátoltságot. Nem elég sebezhető ahhoz, hogy képes legyen létrehozni bármit is, ami meggyőzően transzcendens.

RW: A művészet forrása sajátosan emberi: a gyász és az öröm megismételhetetlen élményeiből fakad. Várjuk el a művészettől azokat az érzelmeket, amiket mi szeretnénk? Nem inkább pont azt fedezi fel a művészet, amiről nem is tudtuk, hogy szükségünk van rá?

NC: Ezért is kell óvakodnunk az öncenzúrától. A szólásszabadság azért van, hogy világunk lelkét felszabadítsuk. A művészet „szent kötelessége”, hogy rábírjon: gondold meg magad, cselekedj másképpen. Egy egészséges társadalomban kell hogy legyenek vélemények. Társadalmunk egészségéhez szükségünk van a disszonanciára. Honnan ez az új keletű rettegés a gondolatoktól? Akarunk egyáltalán fejlődni, változni?

Az eredeti cikk itt olvasható.

A szerző műfordító

Nyitókép: Nick Cave ausztrál rockzenész a Nick Cave and the Bad Seeds koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában, 2018. június 21-én, fotó: Balogh Zoltán/MTI