Dózi, a király

Tényleg? És miképp lett az? És kitől megkoronázva? Hiszen ő nem volt világraszóló híresség, mint Overdose, a varázslatos ló, akit Dózinak becéztek. Ünnepelt rocksztár sem volt. Írásait sem futtatták nagynevű folyóiratokban. Nem voltak Nobel-díjas felfedezései. Nem volt Pio atya formátumú szent, vérző stigmákkal, aszketikus akrobatikával, misztikus látomásokkal. Dózi – Máté Károly, szerzetesi nevén Teodóz – ferences pap volt. Nagykanizsán született 1932-ben, és 2004-ben halt meg.

Különös varázsa volt. A „rejtekben” maga volt a kétely. Jól csinálom-e a jót? Tisztán, önzetlenül, vagy önzőn, önérvényesítéssel? Pappá szentelésének tizedik évfordulóján, 1967-ben mérleget készített: „Tevékenységemben mennyi volt az érvényesülési ösztön, s mennyi a hivatástudat, nehéz eldönteni. Úgy hiszem, mindkettőből volt benne. A magasztos isteni eszme az én közvetítésemben devalválódott. Oly égi lángot kaptam, mely felülmúlt minden földi fényt, s mégis a továbbadás során mi lett belőle, elkezeltem. Ez vagyok. De az Isten »a törékeny nádszálat nem töri el, és a pislogó mécsest nem oltja ki«. Elfogadott ilyennek, felhasznált, pedig tudta, hogy csak ennyire megy velem. De nem akarok lemondani most se arról, hogy számíthasson rám, és házanépe közé soroljon.”

E „rejtekben” merte egész valóját kérdőjellé tenni, mert nem önmaga volt a biztos pont, hanem kétkedés nélkül vallotta az Urat urának. Úgy lépett ki e „rejtekéből”, mint a visszafogadott tékozló fiú az atyai házból: az el- és visszafogadottság boldog alázatával, a kegyelemben részesített, felmentett, „bocsánatot nyert bűnös” (François Varillon) felszabadult örömével, a hála sugárzó derűjével. A rejteken kívüliek, a vele érintkezők ezt érezték meg, ennek volt vonzása. Pillanatok alatt otthont teremtett maga körül, reményt sugárzott, a legzárkózottabbakat is szóra bírta, görcsöket, merevségeket oldott föl, bátorított, fölszabadított. A kapcsolatteremtés zsenije volt.

Ahol megfordult, közösséget teremtett. E közösségek közül máig élő a „Dózi Társaság”, magu(n)k között: a „Dózi Banda”. Aki bekopogott hozzá, annak ajtót nyitott, s részese lett a vele együttlét kalandjainak. Ezekből születtek a Dózi-történetek, melyeket apák, nagyapák mesélnek az őket szájtátva hallgató fiaiknak, lányaiknak, unokáiknak illegális táborokról, hajmeresztő portyázásokról, különböző csoda mókás esetekről.

Dózi e kapcsolatteremtő zsenijét, mint ajándékot, Istennek köszönte. Tudta, hogy ez az ajándék sok-sok színes fonálból szövődött: szülők, testvérek, kanizsai piaristák, ferencesek. Édesapjától nagyszerű, de nem veszélytelen örökséget kapott. Az apai ág kocsmárosdinasztia volt. Pár hónapja a Kanizsa Újságban felfigyeltem egy cikkre: Búcsú a Monyitól. A Monyi a Monostori Borozó, amelyet lebontanak. Ez alkalommal szólalt meg a kocsmáros: „Abba kellett hagynom az áldott kocsmárosi tevékenységemet… Ez sok szép, sok gyönyörű dologgal járt – egy csomó emberi kapcsolat született köztem és a vendégek között, vendég és vendég között.” E sorokat olvasva Dózira gondoltam: „a sok szép, gyönyörű emberi kapcsolat”.

Evangélikus nagybátyám, Imi bácsi hadilábon állt a papokkal, náluk jobban csak a kommunistákat utálta. Éppen pálinkát főzött, dalolt, zengett a konyha: „Legyen úgy, mint régen volt…” Dózit vacsorára vártuk a mi konyhánkba, ahová csak a nagybátyámék konyháján keresztül lehetett bejutni. Így futhatott össze nótázó nagybátyámmal, aki pillanatok alatt barátságába fogadta, a friss párlatból kínálta, megosztotta vele nótás kedvét, aztán gondolatait is. „Ilyen papok kellenének nekünk is” – mondta később.

De ez „az áldott kocsmárosi tevékenység” nemcsak „sok szép, sok gyönyörű dologgal jár”, hanem terhes örökséggel is. Ennek tudatában Dózi gondosan ügyelt rá, hogy a táborok, a bulik, a fiatalokkal való találkozások számára is szigorúan alkoholmentesek legyenek. Igazgatóként (harminc éven át volt hol egyik, hol másik intézményünk vezetője) a reprezentációs italok kezelését helyetteseire bízta. Az ötvenedik Dózi-napot (ekkor 67 éves) kellő ünnepélyességgel ültük meg. Ezt levélben köszönte meg, benne egy vallomással: „Minél idősebbek vagyunk, annál több gyöngeséget, hibát, testi-lelki fogyatékosságot szedünk össze.” De mind e gyöngeség, a hiba, a fogyatékosság megvallva „szerencsés vétekké” (Szent Ágoston) lesz, annak kezdjük látni Istent, aki: „Ő a végtelen megbocsátó hatalom” (Varillon). „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” – mondja Szent Pál. Szent Ágoston hozzáteszi: „a bűn is”, mert az Istent szerető ember bűnében, elesettségében mélységből kiáltó könyörgéssé lesz. Hajnóczy Péternél olvasom: „Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, a részegséget, amelyet kétségbeesett könyörgéssel Jézusnak ajánlottam fel.” Ezt az „őszintén átélt szenvedést” „a minél idősebbek vagyunk” életszakaszában Dózi is ismerte, és „kétségbeesett könyörgéssel” ő is „Istennek ajánlotta föl”. Nem hiába. Utolsó hónapjaiban megkapta a Szent Benedek regulájából ismert mérték, a hemina ajándékát. Ez az egyedi italmérték, mennyiség, „ami közelebb visz Istenhez, de nem tesz utálatossá az emberek előtt”. Dózi vidám vacsorai beszélgetései ezekben az utolsó hónapokban egyenesen a jézusi, az evangéliumi asztal derűjét sugározták.

Dóziban mindig ott volt a „bocsánatot nyert bűnös” (Varillon) üzenete: „a nagy realitás nem a bűn, hanem a megbocsátás” (Varillon). Kipke Tamás, akinek Dózi tanára, mestere volt, majd atyai jó barátja, lelkivezetője – e folyóiratban is találkozhatunk írásaival –, visszaemlékszik egy mondatára:

„Tulajdonképpen hálát kéne adnunk a bűneinkért is, mert azokkal aszal minket az alázatosságra az Isten.”

Majd ehhez hozzáfűzi: „Példát is adott minderre: nem rejtegetett emberi gyarlóságaival, önmaga és mások elfogadásával.” Gimnáziumi tanársága, prefektussága kudarccal kezdődött. A diákok fellázadtak ellene. Ennek leszerelésével próbálkozott az egyik osztályfőnöki órán.

Az óravázlatában gondosan leírta a mondandóját: „Az osztály ellenem fordult. S ez fáj. Valamit nem jól tettem. Ezért vállalnom kell a felelősséget, vállalom. Mindenkitől bocsánatot kérek, akit megbántottam. Ha nem tartanám rendesnek azokat, akiknek az érzése ellenem fordult, nem lenne problémám, de így gyötrődöm. Miattam ne legyen senkinek se rossz. Mindaz, ami felszínre jött most bennetek ellenem, magamra vállalom. Ha tudok rajta segíteni, segítek, ha nem, nem akarok senkinek a terhére lenni. Ismétlem, akiknek komoly kifogásuk van ellenem, értékes egyének.” Majd az óravázlatból azt tudjuk meg, hogy döntést kér az osztálytól: vagy elfogadja bocsánatkérését, szeretetét, és akkor tovább nem lázadozik ellene, vagy nem fogadja el, de akkor sem kell „ellenem lázadnotok, szeretlek annyira benneteket, hogy önként félreállok”. Végül győztesként került ki a csatából: az osztály megszerette.

Dózi azon „boldogok”, „lélekben koldus-szegények” közé sorolt be, akiké „Isten királysága” (Mt 5,3); akikért Assisi Szent Ferenc a Naphimnuszában hálát ad: „Dicsértessél énuram azokért, akik szerelmedért bocsánatkérők-megbocsátók… Legfölségesebb, tőled nyernek majd koronát.” (Zatykó László fordítása) „Koldus-szegény, királyi gazdagon…” (William Shakespeare LXXV. szonett, Szabó Lőrinc fordítása).

Borítókép: Máté Teodóz ezüstmiséje után Zatykó Lászlóval. fotó: Ferences archívum