Csend… Agresszívvé vált a világ. Hatalmas hangszórókkal söprik le a nádi rigók énekét. Lemeszelik a csillagos eget, azzal a beképzeltséggel, hogy mi érdekesebb fényeket produkálunk. Ráerőltetünk az interneten csendesen böngészőkre mindenféle reklámot, árut, csillogást, csecsebecsét. Hadd kívánja meg, ha magától nem keresné.
Sietünk, rohanunk, dolgozunk, tevékenyek vagyunk: nehogy lemaradjunk bármiről is. Mert hát olyan rövid az élet. Itt és most kell…
Odaülni valaki mellé, akit fontosnak tartunk, és csak hallgatni… Úgy, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág minden zaja.
Úgy, hogy látszólag nem törődünk semmivel, csak figyelünk. Szent Benedek Atyánk a Regulát így kezdi: Ausculta! Figyelj! Hallgasd a Mester szavait!
Nincs türelmünk ahhoz, hogy kivárjuk, míg a másik ember befejezi a mondatát. Azonnal közbevágunk. Nem tudunk önfeledten figyelni a másikra, akivel éppen most megajándékoz bennünket az Isten.
Kivész belőlünk a csendes csodálkozás képessége. A hallgatásé. Az odafigyelésé. Pedig üzenetekkel van tele számunkra ez a teremtett világ, ahogyan Prohászka Ottokár írja: „A csodálkozás a fölfedezés géniusza.
A világ tele van fölséggel, titokzatossággal és szépséggel, s aki meglát belőle valamit, csodálkozni kezd. Akiben nincs csodálkozás, abban nincs új meglátás.
Lehet benne tudás – lehet, hogy szillogizmusainak láncán, mint a pók a pókhálón, végigsiklik s az okság fenekére jut el –, lehet, hogy képleteivel nagyhamar eligazodik a kémiai s fizikai erők sorain s csomóin –, lehet, hogy ki tudja préselni szereivel a föld zsírját s kilombikozni a Velencei-tó rádiumát; de ha lelkének más reakciói nincsenek, ha a világ benyomásaira csak képletekkel tud felelni, s magából nem tud semmit sem adni, s nem tud csendes hanggal felelni, akkor ő is csak jó készülék, ő is csak darabja a természetnek, de nem lélek. Az ilyen meggazdagodhatik a hanttól, a nádból és pontyból, de maga nem gazdagít senkit.” (A Velencei-tó partján – 1912)
... a tó partján
Mária és Márta esetét (Lk 10,38–42) hallgatva erre gondolok. Milyen fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt életünkben a tevékenység és az odafigyelés között. Sokak számára csak az jelent értéket, ami fogható, mérhető, megszámolható, kiszámítható.
Márta szinte szemrehányást tesz, amikor Jézusnak azt mondja: nem törődsz azzal, hogy a testvérem egyedül hagy a munkában? Jézus pedig azt válaszolja: Mária a jobbik részt választotta…
Vannak, akik szívesen
szembeállítják ezt a kettőt: a tevékenységet és a szemlélődést, pedig a kettő kiegészíti egymást.
Megfontolatlanul, meggondolatlanul nem lehet tevékenykedni. És fordítva is igaz: tevékenység nélkül üres, öncélú a szemlélődés. El kell jutnunk arra a felismerésre, hogy az ember, akit az Isten a Szentírás szerint képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1,27), nem lehet tétlen szemlélője a világ folyásának.
Gondozója kell, hogy legyen a földnek, az ég madarainak. A jól elrendezett világ jó rendjét kell megtartania, fenntartania, továbbfejlesztenie, kibontakoztatnia. Ez mindenképpen tevékenységet jelent. S azután, amint az Úr az elbeszélés szerint befejezve a teremtés művét, a hetedik napon megpihent.
A tízparancsolat határozottan felszólít minden embert, hogy a hetedik napot szenteljük az Úrnak.
Az Úr napjának megszentelése azonban mai életünk gyakorlatából szinte teljesen kiveszett.
Nagy tisztelettel nézem a vallási előírásaikhoz hű zsidó embereket, akik számára valóban szent az Úr napja. Akik a szombat beálltától egészen a szombati napnyugtáig nem sajnálják az időt az imádságra, a családra, a pihenésre…
Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az Úrnak szenteljünk egy napot? Vajon kezünkbe vesszük-e a Szentírást, vajon együtt van-e a család legalább egy közös étkezésen? Vajon részt veszünk-e istentiszteleten, szentmisén? Ha hét közben van időnk arra, hogy órákon keresztül böngésszük az internetet vagy a tévé előtt üljünk, vajon tudunk-e legalább egy nyugodt órát arra fordítani vasárnap, hogy együtt legyünk a templomban azokkal, akikkel közös az értékrendünk, közös a hitünk?
Ahhoz, hogy legyen erőnk a tevékenységhez, szükséges, hogy legyen erőnk a nyugalomhoz is. Imádkozzál és dolgozzál! – szoktuk mondani. Így szól az orosz bölcsesség is: „Egy halász egy embert vitt a csónakjában. Az sürgette: gyorsabban, elkések a munkából. S közben észrevette, hogy
az egyik evezőre az van ráírva, hogy »imádkozzál«, a másikra pedig: »dolgozzál«.
Ez meg mi? kérdezte. – Hogy figyelmeztessen. Hogy ne felejtsem el, hogy imádkozni és dolgozni kell. – Persze – mondta az ember – mindenkinek kell dolgozni. De imádkozni?! – és legyintett. – Fölösleges, minek? Senkinek sem kell. Minek időt vesztegetni az imádságra? – Fölösleges? – válaszolta a halász. És kihúzta a vízből az »imádkozzál« feliratú evezőt, s elkezdett küszködni egy evezővel. A csónak egy helyben körözött. – Látod, ilyen a munka imádság nélkül. Egy helyben körözünk, nem jutunk előre. Világos a következtetés: hogy sikerrel keljünk át az élet viharos tengerén, mindkét evezőt keményen kell tartanunk. Imádkozzunk és dolgozzunk!”
