Lényegében három fontos megoldatlan problémakör van: Egyrészt az akaratukon kívül a szomszédos országokhoz került magyarok rendezetlen jogi helyzete.

Másrészt Magyarország és a szomszédos nemzetek viszonyának zavarai: Magyarországból minden szomszédja jókora darabot kapott, és ezért bizonyos köreik hajlamosak akkor is fenyegetve érezni magukat tőlünk, ha nekünk egyébként eszünk ágában sincs fenyegetni őket. Egyszerűen nem tartják logikusnak, hogy nem fenyegetjük őket.
Harmadrészt a trianoni határok gazdaságilag organikusan összetartozó régiókat vágtak ketté, és így megakasztották azok fejlődését, ezért a határtérségek a Kárpát-medencében szinte mindenütt hátrányos helyzetűek.

Trianon a magyar belpolitikai életben

A rendszerváltozás után hamar kiderült, hogy vannak, akik számára nem annyira fontosak a trianoni problémák, és ők közös ellenfelet képeztek a jobbközép (kereszténydemokraták, konzervatívok, polgári erők) nemzedékei számára. Például a második demokratikusan választott baloldali, posztkommunista kormány miniszterelnöke, Horn Gyula elhatárolódott az első konzervatív kormány miniszterelnökének, Antall Józsefnek attól a kijelentésétől, amely szerint a magyar miniszterelnök lélekben az összes magyar (tehát 15 millió magyar) miniszterelnöke. Horn Gyula megválasztása éjszakáján fontosnak tartotta kijelenteni, hogy ő csak a magyarországiak (tehát 10 millió magyar) miniszterelnöke.

A két oldal között feszülő indulatok különösen elmérgesedtek, amikor 2004-ben egy civil szervezet kezdeményezése nyomán népszavazásra került sor a határon túli magyarok magyar állampolgárságáról. A baloldal kijelentette, hogy a határon túli magyarok csak el akarják venni a magyarországiaktól a munkahelyeket. A mi számunkra viszont egyértelmű volt, hogy itt alapvető igényről van szó, és a határon túliak számára lélektani atomcsapással érhet fel, ha Magyarország elutasítja kérésüket. Végül mindenki vesztesnek érezte magát. A baloldal azért, mert a leadott szavazatokon belül egyértelműen alulmaradtak a külhoni magyarok ellen leadott szavazatok; mi meg azért, mert a népszavazás érvénytelen lett, tehát nem kötelezte az Országgyűlést a magyar állampolgárság megadására a határon túli magyaroknak. 

A határon túliak akkori lelki sérülései azóta begyógyultak, mert kormányra kerülésekor a Fidesz első intézkedésével megteremtette a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét. És persze az is gyorsan kiderült, hogy a határon túliak senkitől sem vették el a munkahelyeket, hanem ellenkezőleg, a gazdaság élénkülése nyomán sokat javultak a magyarországi foglalkoztatási adatok. 

Mindezeket azért kellett megemlítenem, hogy érzékeltessem: a trianoni kérdés nemcsak történelmi és nemcsak külpolitikai ügy Magyarországon, hanem fontos belpolitikai választóvonalakat is kijelöl.
Nem úgy belpolitikai kérdés azonban, hogy ezzel szavazatokat lehet nyerni: a magyarországi választók – a pártok eltérő nemzetpolitikai állásfoglalásai ellenére – hol ide szavaztak, hol oda. Trianonnak mint belpolitikai kérdésnek az a lényege, hogy van körülöttünk egy 2,5-3 milliós magyar népesség, amelynek sok szempontból nehéz a helyzete, és amelynek éppen ezért velünk szemben is vannak elvárásai. Természetesen azzal az országgal szemben is vannak elvárásaik, amelyben laknak, ám ezzel egyidejűleg Magyarországtól támogatást, szolidaritást, végső soron védelmet remélnek. A belpolitikai kérdés az, hogy ezt az elvárást ignoráljuk, vagy próbálunk – amennyire lehet – megfelelni neki? Erről szól a baloldallal folytatott vitánk az utóbbi három évtizedben.

A pontosság kedvéért a posztkommunistákkal folytatott vitával kapcsolatban azt meg kell még jegyezni, hogy sok olyan baloldali van, aki a Trianon-kérdésben inkább velünk ért egyet, mint a baloldali pártokkal, s ezért baloldali meggyőződése ellenére egy idő után inkább nálunk találta meg politikai identitását. Például az Országgyűlés korábbi szocialista elnöke, Szili Katalin is ezért vállalt nemzetpolitikai szerepet a mai kormányzati munkában.

Trianon a magyar közgondolkodásban

Az egész trianoni vitában fontos és új keletű terminus technicus az „összetartozás” fogalma.  A Fidesz lényegében ezzel a fogalommal tett pontot arra a vitára, amely Trianon helyét kereste a magyar emlékezetpolitikában. A fiatalabbak lelkivilágától ugyanis semmi sem állt távolabb, mint egy újabb pesszimista, nemzeti önsirató emléknap. Az idősebbek viszont azt hangsúlyozták, hogy valahogyan mégiscsak meg kell emlékezni a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról. A tézisből és antitézisből végül az a szintézis született, hogy ne elsősorban a tragédiára emlékezzünk, hanem arra, hogy bár száz éve élünk már a jelenlegi határok között, a külhoni magyarok még mindig összetartozónak érzik magukat Magyarországgal, s ezt Magyarország polgárai is többnyire így gondolják. Ünnepeljük meg azt, hogy ez olyan kulturális érték, amilyennel kevés nemzet dicsekedhet. 

Ünnepeljük meg azt, hogy 1956-ban a külhoni magyarok akkor is szolidaritást vállaltak Magyarországgal, ha ezért őket börtönnel, sőt sokukat halállal büntették. Ünnepeljük meg azt, hogy a velük való szolidaritás fontos szerepet játszott a kommunizmus megdöntésében Magyarországon. És így tovább. Ezért június 4-ét, a békeszerződés évfordulóját hivatalosan nem Trianon-gyásznapnak, hanem a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, majd az Országgyűlés 2010-ben.

Ez azonban az „összetartozás” fogalmának csak az egyik jelentése, mint ahogy a hárommillió magyar kisebbségi sorba kerülése is Trianonnak csak az egyik – bár kétségtelenül legfájdalmasabb – következménye volt. Nagyon fontos az is, hogy a szomszédos nemzetek – szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, osztrákok – akkor is ezer éve sorstársaink itt, a közép-európai régióban, ha Trianon jó időre meg is nehezítette ennek megélését. 

Trianon előtt is és utána is együtt szenvedtünk a különböző megszállásoktól, és – jobb esetben – együtt is álltunk ellen azoknak. Ez történt Trianon előtt a török hódoltság, majd a Habsburg-fennhatóság idején, de a kommunizmus alatt is, noha az már Trianon után volt. Rögtön Trianon után megindult a gondolkodás arról, hogy a sorsközösség – ahogy Németh László író fogalmazott: a közép-európai kultúra közös emlőin nevelkedettek „tejtestvérisége” – szintén olyan gazdag kincsestár, amely nem eshet Trianon áldozatául. Az „összetartozás” fogalmának ez a másik vetülete.

Ebben a vonatkozásban látványos állásfoglalásunk a békeszerződés 100. évfordulója alkalmából a Kossuth téren felállított Nemzeti összetartozás emlékműve, amelyben az örök láng és a mögötte lévő bibliai idézet a szomszédokkal való megbékélés igényét hirdeti. 

A Trianonról való magyar közgondolkodás lényege, hogy az országunk egykori területének nagy részét a szomszédainknak adó békediktátum ellenére továbbra is összetartozunk: egyrészt magyarként az odakerült magyarokkal, másrészt közép-európaiként a szomszédos nemzetekkel.

Trianon a magyar külpolitikában

Lényegében ennek a kettős összetartozás-érzésnek az eredője a magyar külpolitika szemléletmódja, amelyben nagyon fontos szerepet játszik a kisebbségi jogvédelem és a közép-európai régió megerősítése is.

Mindez nem magától alakult ki, hanem az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József stratégiai víziója nyomán. Ő az 1990-es választások előtt azt hirdette meg, hogy a magyar külpolitikának három kérdésre kell összpontosítania: az euroatlanti integrációra, a jó szomszédságra és a kisebbségvédelemre. Egyfajta magyar sajátosság, hogy ezt a hármas célrendszert azóta minden kormány nyilvánosan a magáénak ismerte el. A baloldali kormányok is, bár ahogy a 2004-es népszavazás is mutatta, ők inkább csak elvileg.

Ennek megfelelően Magyarország három évtizede az európai és a nemzetközi kisebbségvédelmi normaalkotás egyik motorjává vált. Az olyan nemzetközi dokumentumok megszületéséhez, mint például az Európa Tanács Nyelvi Chartája, vagy Nemzeti Kisebbségi Keretegyezménye, vagy az ENSZ Közgyűlésének Kisebbségvédelmi Nyilatkozata, jelentős mértékben járultak hozzá a magyar diplomácia erőfeszítései. Magyarország volt az egyik élharcosa annak is, hogy az EU értékei között szerepeljenek a kisebbségekhez tartozók jogai – amint az a Lisszaboni Szerződésben tükröződik –, és Magyarország ma is igyekszik támogatni az EU kisebbségvédelmi rendszerének kialakítását célzó polgári kezdeményezéseket.

Regionális politikánk megalapozásaként Csehszlovákiával és Lengyelországgal közösen Magyarország létrehozta a Visegrádi Együttműködést, amely napjainkban is a közép-európai kooperáció legfontosabb motorja. Ez nem kisebbíti a Három Tenger Kezdeményezés jelentőségét, amely országok szélesebb körét öleli fel, s szintén teljesen megfelel a magyar érdekeknek. Ugyanakkor a magyar–ukrán  alapszerződéssel már az Antall-kormány elindította a kétoldalú szerződéses együttműködésre épülő magyar szomszédságpolitikát is; erre az alapra a jelenlegi magyar külpolitika is elég sikeresen támaszkodik: hét szomszédunk közül öttel kifejezetten jó a viszonyunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a fennmaradó két ország, Románia és Ukrajna vonatkozásában is kétoldalú kiegyezésre kell törekednünk.

Nyugati politikánkban 1990 óta a magyar Európa-politika kisebb-nagyobb mértékben mindig saját utat képviselt az Európai Közösség, majd az EU mainstreamjéhez képest, és ezt sikerrel tette. Ez ma is így van például a migráció kérdésében. De így volt a rendszerváltozás idején is, amikor a Nyugat alapvetően ki akart egyezni a Szovjetunióval, és Közép-Európának valamilyen köztes szerepet szánt. Magyarország azonban nem ismert el semmilyen alternatívát a KGST és a Varsói Szerződés teljes megszüntetésével és a teljes jogú EU- és NATO-tagsággal szemben. És 2004-re mindezt elértük, nemcsak a Szovjetunióval, majd Oroszországgal szemben, hanem az európai mainstreammel szemben is. A trianoni kérdéskörhöz mindez úgy kapcsolódik, hogy a kisebbségi kérdés jogvédelmi síkon való kezelése és a közép-európai összefogás stabilizáló hatása nélkül az euroatlanti integráció terén sem tudtunk volna eredményeket elérni.

Tehát a Trianon-kérdés elvi alapokon nyugvó, egyszersmind mértéktartó kezelése a magyar politikai életben jóval túlmutat önmagán: Európa egész helyzetét formáló hatása is van. Ez egyszerre felelősség és lehetőség a magyar külpolitika előtt 2020-ban, Trianon centenáriumi évének végéhez közeledvén.

/Indulókép: Tóth Dávid: Trianon-emlékmű, Hatvan/