Vidnyánszky Attila idei operarendezése az 1940-es átdolgozásra épült, amely Kesselyák Gergely értő, olykor túl gyors vezényletével bomlott ki. Fischl Mónika Melindája nemcsak énekhangjával bűvölt el, hanem természetes színpadi játékával is. Előadásában az opera legnagyobb dramaturgiai kihívása, a Tisza-parti jelenet is izzó erejűvé vált. Hasonlóképpen emlékezetes volt a felszarvazott (sic!) Ottót alakító Boncsér Gergely mézes-mázas dzsigolója. Mester Viktória kerítő királynéja első látásra életvidám volt, aki minden gesztusával sugallta, hogy „Jaj, de unom a politikát!”. Molnár Levente robusztus Bánk bánja lényegileg tér el attól az intellektuális, a Hamletet idézően vívódó nádortól, akit Simándy Józseftől megszoktunk. A nagyúr belső feszültségét jelzi, hogy – ellentétben a szöveggel – sokat térdel. A Hazám, hazám áriája azonban e helyzetben is úgy szólalt meg, hogy a közönség megismételtette. Kendi Lajos Biberachja Ottóval alázatoskodik, Tiborccal pimaszkodik, Bánkkal gúnyolódik. Halálakor csak az aranyak gurultak, senki sem rendült meg. A zenekar szép játékát tompította és szétszórta a kihangosítás, kiemelendő azonban a viola d’amore és a furulyaszólista. A rendezés a történelmi folyamatok összefüggését állította a középpontba, így Gertrudis a csodaszarvast szolgáltatja fel a báli lakomán, majd a tivornyán a nemzeti ereklyéket semmisítteti meg. A békétlenek militáns jellegét és az udvar feslettségét a színpadi kardmotívum hangsúlyozza, majd a záróképben az édesanyját sirató kis Szent Erzsébet oldja fel. (a szerkesztő)

/Molnár Levente Vidnyánszky Attila rendezésében a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon 2020. augusztus 18-án Fotó: Balogh Zoltán/MTI/

Vidnyánszky Attila 2002-ben már megrendezte Katona drámáját, akkor nagyszínpadon, és bevallása szerint most „lop” korábbi önmagától, de ezt nem tartja szégyellnivalónak. A Gobbi Hilda Színpad sok újítást kívánt, lévén jóval kisebb, mint a Nemzeti nagyszínpada, de a tér így sem intim. Mi a dobogókon ülünk, lefelé nézünk a játszókra, mégis a méltóságteljes távolságtartás érzetével a színészek mintha fent állnának a színpadon.

A kezdőkép kíváncsiságot ébresztő kavalkád. A kaposvári egyetemisták (Cserhalmi György végzős osztálya) határozottak merániakként és rebellis magyar urakként. A jelmezek mellett a zene is azonosíthatatlanná teszi a kort, így az előadás nemcsak történelmi játékot, hanem egyetemesebbet ígér. A swinges háttérzenét német pop és nemzeti hiphop szám töri meg a két társaság közti összetűzést jelezve. Vidnyánszky a vaskalapos magyar urak szájába adta a Belga-számot, így gúnyolva őket. Nincsenek jó magyarok és gonosz merániak. Ez később Gertrudis alakjában is megmutatkozik. Megpróbál nyitni a magyarok felé, de ebben az értelmezésben lehetetlen a két kultúra közti átjárást megtalálni. Aki megpróbálja – mint Bánk –, az belebukik, kísérlete így akarva-akaratlanul azt üzeni, hogy összebékíthetetlenek a különböző nemzetek. Ezt jelzi az Imagine című szám helye a darabban: a nemzetek megbékéléséről és egybeolvadásáról szóló Lennon-dal részeg éneklésébe, a merániak dáridójába, orgiájába fullad. Azonban a merániak elegánsak: csipke, harisnya és flitter.

A rozsdás díszletfalak között az egyik átjárásban aranypást virít, ellenpontozva a vár elmaradottságát, színt hozva az udvarba. Ezenkívül nincs sok díszletelem, a tér alapvetően üres. Inkább a fényekkel játszanak hatásosan, ami az aranyon és a rozsdabarnán is jól variálható. Hangsúlyosak a kellékek is. Először fölöslegesnek hatnak az egyfunkciós tárgyak: a merániak mézcsurgatója, Bánk kisfiának fakardocskája és a papírtrombita. Utóbb maga a halmozás válik céllá, és ahogy az elején jó volt kapkodni a fejünket a vészjósló udvari zűrzavarban, úgy ez a kellékek láttán is izgalmas.

Aztán várjuk, hogy elhallgat a zene, letisztul a kép, de csalódnunk kell. Rengeteg muzsika csendül fel: Erkel Hazám, hazámja ironikus, filmzenét idéző szimfonikus mű, valamint a füstös hangulatú Járom az utam, amely a magyar urak szájából hangzik el, háttérzeneként Melinda megerőszakolásához (kerülve a szereplők fekete-fehér, bűnös-ártatlan csoportokra osztását). Jólesne kicsit megpihenni. Csöndben, összpontosítva hallgatni a nehezen értelmezhető sorokat. Hiszen Vidnyánszky nem akart aktualizált szöveget: „Mindig is azt vallottam, hogy ha egy igazán nagy alkotó művével dolgozunk, akkor a szöveg belső logikájának és zeneiségének megőrzése ér annyit, hogy felvállaljunk egy-két megértési nehézséget.” Tarnóczi Jakab is az eredeti szöveggel dolgozott a Katona József Színház szeptemberben bemutatott Bánk bánjában, ám a feszültséget nem oldva lassított a darabon, minden szót érthetővé tett. Vidnyánszky szerint a régies nyelvhasználat Bánk dilemmájának egyetemességére utalhat ma. Ezzel a gondolattal nehéz összeegyeztetni a darab kezdő- és záróképét, ahol Bánk és Endre király vitrinből lépnek elő, és kelnek életre. Ez a rendezői gesztus megkérdőjelezi az új mondanivalót kereső nézőben, hogy van-e neki szóló üzenet, vagy csupán a történelmünk egy szeletét bemutató, a közös történelmi emlékezetre utaló darabot lát. Ellentmondásos üzenete ellenére erős, provokatív látványt nyújt az üvegkalitka.

Mátray Lászlót, Bánk megformálóját ebben látjuk meg először, arca eltökélt, de szelíd. Olyan Bánk ő, akire hallgatni kell anélkül, hogy felemelné a hangját vagy a kardját. Ezért érthetetlen, miért kiabálja el a világfájdalmát: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!”, fölfelé, Istenhez. 

Mátray László természetes, az égdörgés-hangeffektus nélkül is vonzza a tekintetet. Udvaros Dorottya Gertrudisa díva, és az egyetlen karakter, akinek jó a humora.

Előfordul, hogy a többiek is viccelődnek, de mindegyik próbálkozás kínos. Udvaros egy-egy szemforgatása, mozdulata, intonációja intelligens humorral fűszerezi az előadást. Melinda karaktere indokolatlanul parasztasszonyos, és nem jó értelemben vett középkorú. Nem hihető, hogy megőrülnek érte a férfiak. Az Ottót megformáló Farkas Dénes és a Mikhál bán szerepét emlékezetessé tevő Rácz József mellett Ács Eszter érdemel elismerést. Izidóra ilyen formájú kiemelése Vidnyánszkyt is dicséri: az Izidóra-szerepből udvari bolond lett. Gyönyörű tüll jelmezében gyakran felbukkan mások jeleneteiben, nevet, rágózik, színpadi mozgása karakteres. Őt már elkábította az udvari élet, nem látja tiszta fejjel a világot. A Biberach–Ottó párbajt végignézi, és amikor megkérdezik tőle, mi történt, mint a harang, szól: ,,Semmi, semmi.” Izidóra ebben a pillanatban indítja el a káoszt, ami egyenesen a tragédia felé tart.

Csak sokadik nézésre lehetne tisztán látni minden formai elemet, túl sokáig uralja a színpadot zavaros kavalkád. Vidnyánszky meglepően empatikusan dolgozta fel a történetet, viszont megbékélést nem kínál. Hasonló „megoldást” ajánl a Bánk bán tantermi változatában is. A Bánk-misszió a Kaposvári Egyetem Cserhalmi-osztályának vizsgaelőadásaként indult, 
a Nemzeti Színház később felvette repertoárjába. Katona József művét Verebes Ernő, a Nemzeti Színház dramaturgja dolgozta át, hogy beleférjen egy órába, s tanterem-kompatibilis legyen. Nem tette könnyebben befogadhatóvá az alapművet, csupán tömörített. Minden karakter és szál megjelenik, a legtöbb az előző este látott „nagy Bánk bán” kicsinyített mása. A cél itt specifikusabb: az előadás missziója, hogy a gimnáziumi korosztályhoz közelebb vigye a művet.

A Bánk bán alapproblémája ma már nem igazán időszerű úgy, ahogy azt Katona megfogalmazza.

Nehéz a hazaszeretettel kapcsolatos, a nemzetek közti – az akkori gondolkodásmód szerint érvényes – vitákat ma aktuálisnak bemutatni. A király személyének szentsége, amelyet Bánk nem kérdőjelez meg, szintén távoli. Emiatt fontos kihívás ez a Nemzeti Színháznak. Nehéz feladat, amelynek volna létjogosultsága. Az előadás rövidített tartalomként, olvasónaplóként talán „működhetne” is, de dramaturgiája zavaros, cselekménye kapkodó. Lényegi kérdésekkel nem foglalkozik. Egyedül Tiborc szerepe bír új erővel a tegnap látottakhoz képest. A hétköznapi ember képviselőjeként sokat mozog a körön kívül, képes a belső körből ki-, a külsőből behozni szereplőket – rálátása van az eseményekre. Ebben a feldolgozásban erős hangja van, Bánknál is karakánabb.

A baj leginkább az, hogy a kitűzött célját az előadás nem teljesíti, sőt, hátrál, és végül megkerüli. Nem attól lesz egy előadás korszerű, hogy a nézők körben ülnek, és a színészek bőrdzsekiben basszusgitároznak. Ha a történetre és a szöveg költészetére kíváncsi a fiatal néző, elolvassa a drámát. Bánknak első a haza. Érdekes lett volna a haza fogalmának kérdését megvitatni a tizenévesekkel. Vagy azt, mi okozza a kultúrák közti meg nem értést. Megkeresni a Bánk bán aktualitását, de vállalni, hogy bizonyos problémái elavultak. Bravúrosan csinálja ezt a K2 Színház Antigoné-előadásában. Egy óra alatt elmeséli a Szophoklész-dráma esszenciáját: mi történik két gyökereiben eltérő értékrend ütközésekor. De ezt nem a földi jogrendszer és az isteni törvények szembeállításával teszi, hanem a tanár-diák alárendeltségi viszonyban láttatja. Nem ad igazat senkinek, hanem az előadás után megbeszéli a diákokkal a lehetséges igazságokat.

/Indulókép: Szalma Tamás (II. Endre), mellette Mátray László (Bánk bán) a budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán 2017. szeptember 20-án Fotó: Soós Lajos/MTI/