1920. november 15-én a magyar Nemzetgyűlés jóváhagyta a trianoni békeszerződést. Akkoriban érett meg az idő a transzilvanizmus talán leggyakrabban emlegetett, az új román államba való beilleszkedés mélyebb indítékát és távlati célját megfogalmazó programszövegének a megírására.

A Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere című háromrészes röpirat a szakmai köztudatban is rendszerint az első részt jegyző Kós Károly nevéhez kötődik, jóllehet az ő mondanivalója is csak a másik két szerzőével együtt válik teljessé. Kós szépirodalmi kisesszét, Zágoni István és Paál Árpád jogász-újságírók viszont külön-külön is jóval terjedelmesebb eszmetörténeti-politikai értekezést írtak. Így a hangulatébresztő röpiratnyitó nevezte meg a politikai aktivitásra buzdító felhívás tárgyát: a transzilvanizmus magját, az erdélyi autonómiát, amelyet a memorandum második és harmadik fejezete állam- és jogelméleti vetületben taglalt. Szemléletesen célzott Kós az összesen negyvennyolc oldalas mű ritkán vizsgált időzítésére is. Erről ma általában annyi ismeretes, hogy az 1920 végén papírra vetett s kiszedett szöveget román cenzora felére kurtította, az 1921 januárjában Kolozsvárt kinyomtatott változatát aztán mégsem engedte szabadon árusítani, majd óvatlanságáért a hivatalnok lapátra is került.

A trianoni békeszerződés nem 1920. június 4-ei aláírásával lépett hatályba. Ratifikációját a Nemzetgyűlés 1920. október 26-án kezdte tárgyalni, majd november 15-én harmadszori olvasásban is elfogadta. 

E határozat értelmében akkor cikkelyezték be a magyar törvénytárba, amikor az aláíró felek a francia külügyminisztériumban kicserélték ratifikációs okmányaikat, 1921. július 26-án. Ez a XXXIII. törvénycikk a Trianonban kötött békeszerződés becikkelyezéséről 1921. július 31-én emelkedett törvényerőre.

Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen azokban a hetekben intézményesült első ízben az erdélyi magyar kisebbségi politika mind progresszív, mind konzervatív oldalon.

1921 júniusában és júliusában megalakult a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség, amelyek 1922 végén kolozsvári fő székhellyel Országos Magyar Párttá egyesültek.

Kós az 1918-as őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején abban bízott, hogy Erdélyt nem csatolják el Magyarországtól. A kolozsvári Erdélyi Szemle olvasóit virágnyelven bátorította szebb idők óhajtására az 1919. május 18-ai számban olvasható Vizekről, emberekről és virágos, vidám temetőkről című cikkében, így zárva sorait: „A mi temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják nagy csöndesen az eljövendő Jézust...” 1920 januárjában és februárjában, amikor Párizsban még folytak a tárgyalások Magyarország feldarabolásáról, és Erdélyben a Paál Árpád irányította Szellemi Front környezetében többnyire földalatti, a lehetőségekhez mérten aktív munka folyt a román megszállás véglegesítése ellen, Nemzeti
művészetünk sorozatcímen hatrészes dolgozatot közölt ugyanebben a lapban. Ebben megidézte transzilvanizmusának fő ihletőjét: Ady Endrét. Az ő Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, 1905-ös esszéjéből merítette az „Erdélyben keressünk!” feladatra ösztökélő felhívást. A román hatóság – a kinyomtatott szövegben látható kifehérített bekezdések tanúsága szerint – épp a döntő Ady-mondatokat töröltette. Így csak parafrázisok emlékeztették az értő olvasókat az épp egy évvel korábban elhunyt költő véleményére: „Nagy-Magyarország talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig.” Igaz, tette hozzá Ady: „Erdély is janicsári életet élt, de” a fejedelmi „Erdély állam volt, az önmagáé volt ez időben. Miért? Szent véletlen jóvoltából? Nem, de mert csak az erdélyi Magyarországban maradhatott meg az, amit keresünk, s amit talán, óh, ott sem bizonyos, hogy megtalálunk.” Kós négy hónappal Trianon aláírása előtt a következő mondattal zárta a nemzetpolitikai üzenetbe átlényegülő művészettörténeti elmélkedését: „Erdélyben keressük a jövendő nemzeti művészetünk fundamentumához a holt anyagot és az élő lelket...”

Nem ekkor szólalt meg először erről a tárgykörről. Már 1910–11-ben beszámolt szűkebb hazájából, Kalotaszegből eredő önazonosságáról. Akkoriban építette az ottani Sztánán a családi házát, a Varjúvárat. 

Kalotaszegiségét domborította ki a Régi Kalotaszeg. Üzenet azoknak, kik új utakat járnak című történelmi, művészeti, építészeti és néprajzi esszéjében (Magyar Iparművészet, 1911). „Ajánlom ezt az írást azoknak, akik magyarok, és a szépet is magyarul szeretik”, írta a szöveg ajánlásában. Alig egy évvel később saját szerkesztésű-kiadású, javarészt írásait közlő, tizenkét számot megélt, Kalotaszeg című képes hetilapjában Ady említett esszéjének a hullámhosszán kifejtette, hogy az erdélyi önállóság fogódzókat nyújthat az összmagyar társadalom megújításához. A keresést kihívásként élte meg ekkor is, a kalotaszegiségét az egész – de még csak a magyar – Erdélyről alkotott képébe, saját erdélyiségébe illesztve. „Ezt olvastam ezen a télen”, utalt a mintaszövegre. Majd az Erdélyben keressük! című írásában hosszan idézte is (Kalotaszeg, 8–9.). Az Erdély államiságáról szóló bekezdését követően Adyval mondja: „Próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet. […] És keressünk. Valahol. Akárhol, Erdélyben? Erdélyben!”

A kereséssel egyenrangú folytatás nem hagy kétséget afelől, hogy a sztánai vállalkozás nem leválásra, hanem – ellenkezőleg – felemelkedésre törekedett a magyar nemzeten belül. Aztán az összeomlásban, az előrenyomuló román katonai és polgári szervek egyre sötétebb árnyékában a keresés és a folytatás elhivatottságával népszerűsítette Ady Erdélyt őrző, védelmező, felmagasztaló igazságait az Erdélyi Szemle-beli idézett két, 1919. májusi és 1920. január–februári cikkében: mindkettőben egész részleteket emelt át, illetve írt tovább az 1911-es Régi Kalotaszeg és 1912-es Erdélyben keressük! című írásából. Trianon bekövetkeztével látott tehát hozzá Erdély-képe kiszélesítéséhez.

A Kalotaszegen túlmutató Kiáltó szóban „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarjá”-hoz fordult. Mivel az addigi főhatalom, Budapest helyére Bukarest került, azt az Erdély-fogalmat kezdte használni, amellyel a világháború győztesei a történeti Erdélyhez hozzágondolták Kelet-Magyarország többi elcsatolt altérségét is. Bukarest erre a politikai Erdélyre összpontosította háborús céljait 1916-os hadbalépésétől, majd második, immár végzetes katonai támadásának 1918. októberi kezdetétől. 

Kós, Zágoni és Paál azonban nem a nagyromán állameszmével azonosulva emelkedett szóra, ahogy a máig ható szocialista Kós-mítosz szószólói állították vagy sejtették.

Röpiratuk megírásának időpontja azt bizonyítja, hogy a szerzőhármas nem Nagy-Románia megszületését üdvözölte, hanem a történeti Magyarország bukását vette tudomásul – de nem azelőtt, hogy a magyar törvényhozás ezt a tényt kimondta volna. Budapest Kolozsvárról nézve szintén egyedül mérvadó legfelső tényezőként döntött: a „megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk”, emlékeztette Kós jó előre a tudományos utókort is, „nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok.” (Kiemelés K. K.) A közjogiság ilyen értelmezése az erdélyi magyarokat egyrészt eszmeileg a magyar aláíró fél oldalára vonta, másrészt látszólagosan felruházta őket a szabad határozathozatal illetékességével. Így elviselhetőbbé tette, hogy az idegen szerzőségű s érdekeltségű nemzetközi jogi döntés alá vetették őket,  vagyis azt, hogy megfosztották őket a nemzeti önrendelkezési jogtól.

Kós 1920 végén addigi nagymagyar eszmeiségével egyfajta útelágazáshoz érkezett. Döntenie kellett: továbbra is passzívan ellenzi Nagy-Románia létrejöttét, avagy aktívan próbál az új államjogi helyzet kényszeréből magyar nemzeti hasznot csiholni. A második utat választotta. Temetőjelképét ugyan átvette az 1919-es bizakodás hangulatából az országsiratás kedélyébe: 

A „régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték”, hanem „akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi”. (Kiemelés K. K.) És néhány bekezdés után sérelemérzet párosult a gyásszal, minthogy a temetőbe igenis halni mennek az emberek: „Hát eltemették a régi Magyarországot. [...] Minket még a temetésre se hívtak meg...” De ugyanazon lélegzetvételben már új életre keltette magát s közösségét: „Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és – hiszünk örök életünkben.”

A „kiáltó szó” kifejezéssel Kósa röpiratának mottója (János evangéliuma 1,21–23) tanúsága szerint is Keresztelő János példájára mutatott. Csakhogy a szókapcsolat Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz – 1918 őszén című, első Végvári álnéven megjelent versének kezdő versszakára is utalt, amelyben a költő a kivándorlás ellen emelte fel kiáltó szavát. Kós ezt az üzenetet vette át és erősítette fel, ám jelezve, hogy nem kíván Végvári rejtőzködő keserűségére hangolódni, hanem az ellenkező magatartásformát: a nyilvános cselekvés szükségességét akarja megfogalmazni.

Kós cselekvő kisebbségi politikát szorgalmazva nemcsak az Erdélyt immár fegyverekkel is elfoglaló új többségi államnemzettel való együttműködésre hívott fel. E szemléletbővülésével a magyar–román–szász tagoltságú önálló Erdély elképzelése felé kezdte fejleszteni transzilvanizmusát. Mivel ezért az erdélyi magyar publicisztika egy vonulata, így Reményik is, a magyar nemzeten belüli elkülönülés elvtelen szándékát vetette a szemére, a Kiáltó szóban értékelte a tüntetően lázongó vagy némán tétlen szembeszegülés feladását. Pontosította, hogy a románsággal kialakítandó kapcsolatokat az erdélyi magyaroknak a rájuk erőltetett sorsban is egy bizonyos alku során kell rendezniük. „Nyíltan és őszintén”, vallotta: „Inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.” A saját igények döntő mértékű megnyirbálását tanúsító minimumot, valamint a megkövetelt ellenszolgáltatást a következő bekezdések egyike részletezte: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániában: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.” (Kiemelés K. K.)

Azt az egyezséget, amelyre Reményik 1920–21 körül nem volt hajlandó, Kós és szerzőtársai a magyar politikai gondolkodásban addig elképzelhetetlen eszmei fordulat nyomán ajánlották fel a felelős román közegnek. 

A nagymagyar önrendelkezés helyébe a kismagyar, vagyis az erdélyi magyar önrendelkezést helyezték, amelyhez középtávon elméletileg társították a nemzeti autonómiákra tagolódó egész Erdély területi önkormányzatát. Nem mondtak le arról a jogról, amelyet Párizsban megvontak tőlük, hanem eszmei átértelmezésével visszakanyarodtak hozzá: az önkormányzatot az önrendelkezés egyik alakjaként vagy legalább első lépcsőjeként célozták meg, beleértve a magyar egységről és szabadságról meghozandó békés döntés lehetőségének a valamikori visszatértét is.

A Nagy-Románián belüli feltételes magyar integráció első felajánlói két-három évig erdélyi szövetségre törekedtek, amelynek alkotórészei nemcsak demokratikusan, hanem 
a pluralista politika- és társadalomszervezési alapelv jegyében jogi biztosítékok védelmében egymás mellett egyenrangúan működtek volna.

Ez a föderalisztikus transzilvanizmus a Magyar Néppárt köreiben a Paál Árpád által 1921–22-ben leleményesen népkisebbségi nemzetnek nevezett képződményt kívánta a belpolitikai viták előterébe tolni. A kisebbségiként is nemzeti alakulat a saját kolozsvári magyar nemzetgyűlésből felügyelt közigazgatási, jogi, gazdasági, művelődési és közrendészeti intézményeiben testesült volna meg, és az Óromániától valamennyire függetlenített föderáció tagjaként – a vágyálom publicisztikájában szintén nem részletezett módon – csatlakozott volna egy magyar részvételű kelet-közép-európai konföderációhoz. Csakhogy az elképzelés már belpolitikai színtéren is ábrándnak bizonyult: saját igényességébe bukott bele, miután a regionális együttműködésbe hívott többség nem volt hajlandó arra, hogy alig kivívott, győzelemittas nemzeti nagyállamiságából áttérjen az erdélyi szövetségbe vezető kisromán pályára.

Érthető, hogy Kós a szocialista Romániában óvakodott felfedni hajdani transzilvanizmusának mélyrétegeit, és közzétett önéletrajzi vallomásaiban némiképpen megfelelt azon rendszer elvárásainak, amelyben élt. Ezzel azonban akaratlanul is félrevezette politikusi művének nem egy kortárs elemzőjét s méltatóját. Az irányított és felügyelt tudományművelés időszakából átgyűrűzött véleményfüzér egyik vaskosan téves állítása szerint 1918–20-ban az erdélyi magyar konzervatívok önsorsrontó tétlenkedéssel zárkóztak el a valóságtól, míg a progresszívek, élükön Kóssal, tetterősen azonosultak vele, és tagolódtak be a kialakuló nemzetállamba. Napjaink magyar kutatásában is megfigyelhető a korabeli erdélyi magyar konzervatív és progresszív vezető réteg ilyen ellentétbe állítása, amely egyszersmind demokráciaellenes maradiságot, illetve demokratikus haladást tulajdonít az egyiknek és a másiknak.

A százéves novemberi évfordulóra fölvetett részletkérdésre vázlatos válasz született, amely így is túlmutat önmaga tárgyi és időbeli határán. Az erdélyi magyar baloldal 1920 őszéig, tehát amíg – Zágoni István szavaival – beállt a kényszerhelyzet, amelyben a „trianoni békeszerződésből magyar törvény lett”, éppúgy ellenezte Nagy-Románia létrejöttét, mint a jobboldal. Az erre következő közös pártosodásban a konzervatívok és a progresszívek passzív ellenállásukat az új nemzetállam egységesítő és központosító rendszere elleni aktív belpolitikai ellenállásra változtatták. 

A Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere különleges jelentősége abban rejlett, hogy az önrendelkezési jogtól megfosztottak nevében felvázolta a sérelmi helyzetből kivezető utat: rámutatott az autonómiaigény politikai erkölcsére. Ezzel a következő erdélyi magyar nemzedékeknek is hivatkozható alapot nyújtott az állampolgári megbízhatóságért járó ama minimum követeléséhez.

/Grafika: Sz. Eszteró Anett/