Vigyázz magadra és időben gyere haza, én korán lefekszem, tedd el,
legyen nálad a kulcs, mondta anyám, bár én úgysem tudok elaludni,
fűzte hozzá, míg haza nem érsz – – –
s most, zsebemben a kapukulccsal itt ülök egy szalmabálán a gumitömlős
lovaskocsin, a negyedik bé búcsúzni kész maturandusa, az osztálylétszám
harmincvalahány, jelentem, még nem hiányzik senki, ezerkilencszáz-
hetvenkettő májusa van, szerenádot adunk a tanároknak, nem tudom,
ki szervezte a kirándulást, de a fogatot Váradi Janó intézte a fuvarossal,
Janó barátunk, aki Jóska, de errefelé mindenkinek más a neve, az enyém
például az általánosban sokáig a Bikini volt, s Ternyák Zoltán állami
gondozott, azaz nevelőotthonos társam a keresztanyám, itt a gimiben
mostanában egy ideig még a Gabócára hallgatok, másoknak a Gapon,
a Söci, a Bütyök, a Másenka, a Gugyerák, a Gubó, a Pixi, a satöbbi
neveket adta az osztály, de voltak csúnyábbak is, szóval most Janó
a főnök a kocsin, megvan a kapukulcs, éppen folyamatosan vigyázok
magamra, inni nemigen szoktam, csak hetente általában kétszer a mozi
előtt egy felest Kázmérral és Csikével a Halászcsárdában, ahol Peákné
a pincér, jól ismer nemcsak bennünket, hanem drága szüleinket is,
így aztán rendre kiszolgálja tiltott szeszekkel a kiskorúakat, nem szoktam
inni és hamar hazamegyek, anyám egyedül virraszt a házban, apám
az induló nyári szezonban máris őszig a Balatonnál revizor, tavaly
a szántódi révnél dolgozott egy szállodában, de most az északi parton
zaklatja kicsinyes pedantériával a kiszolgáló személyzetet, júliusban
majd Kázmérral meglátogatom Révfülöpön, ahol egy éjszaka a rádióban
váratlanul Latinovits mondja Juhász Ferenc Anyám című eposzából
az Üdvöz légy, anyám, Borbála sorait gyönyörűen, de az még messze
van, gyí, te! csíp egyet a levegőbe az ostor a ló füle mellett, hiába,
a vérbeli gazda megbecsüli, soha nem üti a lovat, s a májusi szürkületben
meglódul végre a kocsi, a dicsőséges negyedik bé egy ideig végig az úton
énekel, később már inkább üvöltünk, attól függ: ki, mennyit és mit itat
velünk, Németh Miska, a matek--fizika tanár a helyzethez illően feles
poharakból és tálcán kínál, látszólag örül nekünk, de lehet, csak azért
oly vidám, mert nemsokára mindannyiunktól, például tőlem is
végleg megszabadul, nem náluk kezdtük a turnét, másnál üvegből
nyakaltuk a töményt, akkorra már többünket párszor „újra kellett
éleszteni”, én sem emlékszem mindenre, de Vidákovics Terézia
jöttünkre azonnal kijelentette, hogy csak annyi piája van, amennyi
a tizenegy szomjas fiúnak talán elég, így a lányokat nem is kínálta,
pedig köztük is akadt pár „szomjúhozó”, akkoriban a bácskai Teréz
anya még kollégája, Honti György kedvese volt, aki az igazgató urat
vitte pecázni az autóján tavasztól őszig rendszeresen, általában tornaóra
közben intett az igazgató úr Gyurinak, aki otthagyott minket dresszben-
trikóban és sebesen a főnök elvtárshoz inalt, s elfuvarozta az általunk
utált, egyesek szerint nem túl kártékony, de mégis moszkovitát a távoli
tóhoz vagy folyóhoz pecázni, szóval végigkóstoltuk a kisvárosi tanári
kar rendelkezésünkre bocsátott szeszesital-kínálatát, közben, talán
Miskáéktól jövet Janó a fogatostól elkunyerálta a gyeplőt, ám a nagypark
bejáratánál rosszul vette a lóval a kanyart, a stráfkocsi jobb hátsó kereke
enyhén az árokba csúszott, s nagyobbrészt lepotyogott a kocsiról
a negyedik bé eleven rakománya, egymás hegyén-hátán hempergett
a már-már érett tanulóifjúság, a kocsis rövidet káromkodott és Janótól
haladéktalanul visszaragadta a gyeplőt a saját kezébe, puha volt a fű,
nem történt baja senkinek, sőt, bizonyos szempontból jól jártunk,
az eséstől páran hirtelen kijózanodtak, hogy majd a soron következő
tanárnál a dalolás után igyanak egyet újra a nagy ijedtségre, s hajrá
tovább, a ló farát szorosan követve cammogtunk a bódító orgonaszagban,
és folytatódott a vidámkodás, Janó harmadszor gyújtott rá kedvenc
dalára, s önfeledten üvöltöttük vele együtt a bácsalmási éjszakába, hogy:
akácosút, havégigmegyekrajtadén, eszembejut egyrégiszépregény,
aztán meg: alegszebblány tudodehollakik, és még tovább: olyanlegyen,
mintegy szerelmikönnyesvallomás,
különösen annál a résznél kellett
volna pianóra fogni magunkat, amikor az jön, hogy: csakcsendesen,
nehalljasenkimás
, de hát mi spiccesek voltunk, s mint én, ráadásul
hónapok óta, megszakítás nélkül reménytelenül szerelmes is, s Janó
vezényletével általában ennél a résznél üvöltöttük, mit üvöltöttük!,
bömböltük, nyerítettük, bőgtük végig a Mártírok úti meddő bokrok
között a legszenvedélyesebben az akácosutat – – –
na, arra emlékszem már csak, hogy társaim hajnaltájt leraktak
a kocsiról, sokan még tovább gurultak ismeretlen célok felé, s hiába
botladoztam a nagykapuhoz, hiába vettem elő az addig nagy gonddal
őrzött kulcsot, több találékonynak vélt kísérlet ellenére sem találtam
meg a lukat, pedig nem bennem volt a hiba, a zár ugrott félre a kulcs
elől, aztán egyszer csak elegünk lett az egészből és önként defloráltatott,
megkönnyebbülten továbblopóztam, már benn, a téglaudvaron Buksi
csóválta a farkát, a végső percben így értem utol az első szobában a már
indulni készülő, menetrend szerinti díványt, nem voltak különösebb
igényeim, nagyot sóhajtva lerogytam rá, és eszembe jutottak még
a szomszéd szobában diszkréten horkoló anyám esti intelmei: időben…
korán… a kapukulcs… nem tudok elaludni, míg haza nem érsz –
hát aludj nyugodtan, megjöttem, édesanyám.