Két, elsősorban szellemiségében és nem építészeti értékében jelentős, ikonikus épület került most az érdeklődés középpontjába. A Márványmenyasszony földszintes épülete, udvarán nyáron árnyat adó, dús lombú gesztenyefákkal, amelyet a história szerint 1793-ban egy budai szőlősgazda, Joseph Böhm alapított, hogy ott jórészt saját borát mérje, a falatkákat mindenki maga vitte, mint az osztrák Heurigerekben. A vendéglő a XIX. században kedvelt helye volt Wesselényi Miklós bárónak, Széchenyi István itt tartotta lakodalmát, s megfordult a házban Blaha Lujza, Kaffka Margit, Fedák Sári, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is. Az egykor falusias Krisztinaváros egyetlen, megmaradt épületét körbenőtte a város, nem csoda hát, hogy a történelmi múltat ritkán tisztelő beruházói érdek eljuthatott addig a pontig, hogy bontási, legalábbis részleges bontási engedélyt kérjen rá. Műemléki védelem híján az engedélyt meg is kapta. Talán most ezt akadályozhatja meg a civil nyomásra hirtelen született miniszterelnökségi utasítás a védést előkészítő dokumentáció összeállítására. Kérdés azonban, hogy a „menekülőút” nemcsak a homlokzatra vonatkozik-e majd?
Lényegében ugyanez történik a Kazinczy utcai Wichmann-kocsmával is. A különbség „csupán” annyi, hogy az eredetileg 1840 körül épült földszintes, majd 1910-ben emeletráépítéssel egyemeletessé lett ház, amelynek kétszárnyú, kovácsoltvas rácsos, tölgyfa kapuját ma is a Teozófiai Társaság jelvénye díszíti, a Belső-Erzsébetvárosban, gyakrabban emlegetett nevén a Régi Pesti Zsidónegyedben, a Világörökség védőzónájában áll. A kis méretű, inkább csak homlokzati arányaiban érdekes épületet nem építészeti értékei teszik fontossá, inkább múltja, szellemisége és a városszövetben elfoglalt helye okán szerves része környezetének.
Hogy mi lesz a Kazinczy utcai házzal, az nemcsak egyetlen épület dilemmáját jelenti. Sokan tán legyintenének rá, ugyan, mit számít egyetlen kis régi épület! Ám sorsa továbbvezet. A bontási igény magyarázata ugyanis egy ötemeletes hotel terve a Kazinczy utcai telekre és a szomszédos Király utcai, ma még játszótérként használt saroktelekre.
Király utca 27. A körbeépített udvar lepusztult, nyomorúságos képet mutat
Nem szólva arról, vajon a jelen helyzetben éppen szállodára van-e szükség, sokkal fontosabb az a kérdés, milyen minőségű épület kerülne a műemléki környezetbe, és még fontosabb, mi történik a Király utcai házakkal. Mert a veszély nem csekély.
Hosszú történetük van a terület fejlesztését kísérő vitáknak. Valamikor az 1990-es évek derekán kezdődött, azután a 2000-es évek elején vált igazán élessé a Holló utcai szecessziós „ezüstművesház” bontásával.
Akkor hiábavalónak bizonyult az Óvás! civil egyesület tiltakozása, elkésett a még létező, és egyes nézetek szerint túlzottan erős Kulturális Örökségvédelmi Hivatal próbálkozása is, az egyedileg nem védett épület a kerületi vezetés és a buldózer áldozata lett. Helyébe a kortárs építészetet megcsúfoló lakóház került. Majd a Király 40. elhíresült története következett. Az eredetileg Hild József irodája tervezte épület lebontott főhomlokzatát hosszas huzavona, pereskedés után végül nagy nehezen visszaépítette a befektető – olyan lett, mintha…
A XIX. század elején épülhetett a Király utca 25. számú ház
Ami kezdetben kuriózum volt, utóbb a lepusztultság kihasználóinak kincsesbányája lett, tegyük hozzá, sokszor akadályozva a normális életminőséget, nem kevésbé az épített örökség értékőrzését, valódi megmentését.
Ezt, ha a Wichmann-kocsma felől akár jobbra, akár balra fordulunk be a Király utcába, pontosan érzékeljük. Ezúttal induljunk a Nagymező utca felé: régi és egyre sürgetőbb veszélyt sejtetnek a Király utca 25., 27. és 29. számú házai. A Király 25. 1810 táján épülhetett, feltehetően Diescher József terve szerint. Akkortájt a jelentős méretű, U alakú telekre egyemeletes, kilencablakos ház épült kosáríves kapuval, csehsüveg boltozatos kapualjjal. A középső három ablakot szemöldökpárkány, a könyöklőpárkány alatt mélyített mező emeli ki. A szélső három-három ablak fölött domborművek, férfi és női medallion-portrék vannak. A függőfolyosót klasszicista rács díszíti. A ház története szerint későbbi tulajdonosa, Mérő János 1884-ben a földszintes lakóházi részre és fényírdára rendelt terveket Kappéter Adolftól. Valószínűleg ekkor épült az udvart lezáró belső szárny, átjáróval a hátsó kertbe. Több mint egy évtizeddel később, 1898-ban újabb átalakítással, egyemeletes épülettel került sor a második udvar körbezárására. A ház históriája szerint a fényírdán kívül az udvaron szalámigyár és húsfüstölő működött. A jó ideje kiürített épület ma is védett műemlék, de a kilencvenes évek vége óta tartó többszörös kerületi ingatlanspekuláció, adok-veszek, vádaskodás, egymásra mutogatás közben különösen hátsó két traktusa könnyen odaveszhet.
Az utca korai beépítéséről vall a szomszédos, ma szecessziós homlokzatú, kétemeletes, tágas kocsibehajtós kapualjú, félköríves, vörös mészkő lépcsőházas épület, amely klasszicista bérházból lett egy időre munkásbérkaszárnya.
Az első emeleti erkély kovácsoltvas korlátján oldalt az 1833-as évszám melletti monogram – I. T. C. – tulajdonosának kilétét még nem sikerült megfejteni. Viszont a kovácsoltvas erkélyen kirajzolódó Zur Stadt Pest felirat egykori vendégfogadót valószínűsít.
Hátrafelé először csak az első udvarig bővítették földszintes szárnyakkal a házat, 1893-ban viszont a hátsó kert megszüntetésével Haas Jakab és Deutsch Lajos az egész, manapság is különleges térhatású udvart körbeépítette kétemeletes, komfort nélküli szárnnyal. Az izgalmas tér felélesztésének lehetőségére éreztek rá 2005-ben azok a fiatal építészek, akik az Europan nemzetközi építészeti, városfejlesztési és urbanisztikai pályázaton bontás helyett kereskedelmi átjáróház kialakítását vizionálták. A ház földszintjén működött a későbbi filmproducer, Ungerleider Mór kávéháza, ahol árnyképvetítéssel bűvölték el a korabeli közönséget. Erről mesélt a közelben lakó Krúdy Gyula az Őszi utazás a vörös postakocsin című regényében.
A szecessziós díszítés ellenére a Király utca 27. őrzi klasszicista eredetét
A szomszédos, ugyancsak kiürített ház eredetileg 1831-ben épült, de súlyosan megrongálódott 1838-ban, a pesti árvíz idején, újjáépítésének és kétemeletesre bővítésének tervezője Hild József volt. Udvarán 1863-ban alakították ki Arnstein Mór cinkográf műtermét, utóbb, mint a legtöbb házat a környéken, földszintes udvari lakóépülettel bővítették ki, Heinrich Károly terve szerint. 1903-ban készült el a ház eklektikus, ma már romosan éktelenkedő erkélye.
Csak három, különlegesen értékes, veszélyeztetett épület a Király utcában. És mennyi pusztulhat el még az érzéketlenségnek, a múlt iránti tisztelet hiányának, a tehetetlenségnek, a pénztelenségnek, másfelől a harácsolásnak, az azonnali megtérülést követelő befektetői szemléletnek, és hangsúlyozzuk, a megszüntetett műemlékvédelem következtében. Pedig végiggondolt, átfogó és következetesen végrehajtott várostervezést szorgalmazó felelős szakemberek szerint korszerű technológiák, igényes alapanyagok alkalmazásával a legtöbb épület – és nemcsak a homlokzat vagy a visszaépített homlokzat – alkalmassá tehető a mai életkörülmények megteremtésére.
Meg kell találni azt a nagyon kényes egyensúlyt, amely szerint a jelen fejlődése nem lehetetlenítheti el a műemlékvédelmet, azaz vélt érdekek jegyében nem bonthat kénye-kedve szerint, de a műemlékvédelem sem lehet gátja a jobbító szándékú fejlődésnek.
Elemi érdekünk, hogy megvédjük, megőrizzük, élhető állapotba hozzuk az önálló építészeti és városszerkezeti karakterű negyedet, épített örökségét – lakóiért, mindannyiunkért és az utókorért. Ehhez azonban olyan társadalmi, politikai közgondolkodás, felelős magatartás és olyan befektetői szemlélet szükséges, amely megérti, tudomásul veszi, hogy olyan múltbéli érték birtokosa, amelynek fejlesztése hosszú távon teremt értéket.
Nyitókép: Az egyik ház így, a másik úgy a Király utcában
Fotók: Nyirkos Zsófia
