A Kossuth-díjas zongoraművész és karmester, a Nemzet Művésze első koncertjét nyolcévesen adta, tízesztendősen került Dohnányi Ernő tanítványa közé, tizennégy évesen pedig már megnyerte a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját. Húszévesen lett Kodály Zoltán asszisztense, aki igyekezett támogatni a fiatal tehetséget. Vásáry Tamás számos nemzetközi versenyen szerepelt sikerrel. Temérdek hangversenyen a világ legjobb együtteseivel, a legnevesebb koncerthelyszíneken zongorázott, majd 1970-től elindult a karmesteri pályája is. A montreux-i fesztiválon elsőként a Liszt Kamarazenekart dirigálta, s ezt követően karrierje során több mint száz zenekart vezényelt. Hazai együttesekkel is rendszeresen dolgozott, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere, később fő-zeneigazgatója, s aztán elnök-karmestere, s tiszteletbeli örökös fő-zeneigazgatója lett, emellett a Savaria Szimfonikus Zenekar is a tiszteletbeli elnök-karnagyi poszton üdvözölhette.

Különleges sorozat is fűződik nevéhez, A zenén túl koncertjein zongorázott, vezényelt és mesélt a zene mögötti, a zenén túli univerzumról is. Ezek az előadások óriási érdeklődést keltettek, még televíziós műsor, majd könyv is született belőlük.

„Azért kezdtem el annak idején A zenén túl című sorozatomat, mert a közönség számára a zene a legnehezebben megérthető műfaj – nyilatkozott erről egy korábbi interjúban. – Nagy része ugyanis absztrakt, a logikáját nem lehet szóról szóra lefordítani, ahogyan egy álmot sem. Ráadásul időfolyamban történik, így csak akkor tud valaki az egészről képet alkotni, ha emlékezik az elejére. Ez első hallásra pedig még számomra sem jelent egyszerű feladatot. Akkor lesz az enyém a darab, ha sokat foglalkozom vele. Mindig elgondolkozom azon, hogy egy-egy hosszú kompozícióból a közönség mennyit ért meg. Olyan ez, akár egy kép, amelyet ha csupán centiméterenként vetítve látnánk, roppant nehezen állna össze a fejünkben nagy egésszé. Ráadásul a zene olyan eszközrendszerrel dolgozik, amely nem része a mindennapi kommunikációnak, szemben a szavakkal vagy a képekkel. Azért mesélek a koncertjeimen, mert ezzel kicsit közelebb hozom a hallgatósághoz a komponistát és az adott darabot. Fárasztó folyamatosan klasszikus zenét hallgatni, szükség van közben szünetekre. Amikor pedig a beszéd válna unalmassá, akkor következik ismét a muzsika. A zene kapcsán emberi, szellemi dolgokról mesélek. Erre a publikum tagjai, különösen a fiatalok, ki vannak éhezve (…) Talán ezek a beszélgetések is segítenek kicsit abban, hogy megtalálják helyüket a világban, és megértsék, mi végre léteznek. Emlékszem, az egyik első beszélgetős esten, a Zeneakadémián még éjjel egykor is volt hallgatóságom, én pedig a pódiumról megtapsoltam a kitartó és érdeklődő közönséget. Ma már bármerre járok a világban, mindenütt mesélek.”

Ezt tette mindenütt, s reggeltől éjszakáig a zene burkában létezett.

„Azt szeretném, ha legalább hatvannyolc órásak lennének a napok, mert akkor jutna időm mindenre, s nem ilyen szoros az életbeosztásban élnék – mesélte egy másik beszélgetésünk alkalmával. – De szeretek dolgozni, azt hiszem, akkor lennék nehéz helyzetben magammal, ha nem lenne elég munkám. A zenélésben pedig sosem tudok elfáradni; szerintem, ha az ember valamit a lelkével, teljes átéléssel csinál, az inkább pihentet.”

Ezt adta át az együtteseknek is. Úgy vélte, fontos, hogy amikor a zenekarral dolgozik, értsék a hangjegyek, a zene mögött rejlő mondanivalót, s arra törekedjenek, hogy ezt hangszereikkel eljátsszák, akár egy színész a szerepét. A zene lényegét igyekezzenek minden egyes próbán és koncerten megkeresni, s megmutatni a közönségnek.

Igazán büszke volt arra, amit a zongoraművész Frankl Péter mondott róla: „…ragályos zeneszeretetével megfertőzi a muzsikáló partnereket.” S ezt tette a közönséggel is. A publikumnak nemcsak a zenével, hanem a könyveivel is mesélt.

„Az írás annyira fontos számomra, mint a zene – magyarázta egy újabb találkozásunkkor. – Ugyanis minden élénken él bennem a születésemtől kezdve. Emlékszem, még az első feleségem mondta, amikor 1969-ben tervezgettem, hogy egyszer megírom az életrajzomat, ne halogassam addig, amíg időm lesz, mert úgysem lesz soha, most azonnal kezdjek neki. Attól kezdve szinte csak dőlt belőlem a szöveg, mintha kinyitottak volna egy csapot. A hordozható írógépemet püföltem a repülőn, a taxiban, koncertre menet. Szeretek megjeleníteni tájakat, embereket, helyzeteket… Ha valaki önéletrajzot készít, ezzel lefényképezi a lelkét, s megmutatja, hogyan változik a különböző hatások, tapasztalatok által. S én ezekkel a kötetekkel szeretnék adni valamit az embereknek, érzelmeket kiváltani belőlük, elgondolkoztatni őket. Ezért lett a kötetek címe Üzenet. Mert mindazzal, ami történt, úgy érzem, üzent nekem az élet, s bízom benne, hogy ez az üzenet másokhoz is eljut.”

 

Nyitókép: Vásáry Tamás 2020 novemberében
Fotó: MTI/Cseke Csilla