Hangjegyzet A Rajna kincséről
Hangjegyzet A walkürről
Hangjegyzet a Siegfriedről
Hangjegyzet Az istenek alkonyáról
Wotannak opera-előadásonként változik a karaktere, szerepe és célja. Láttuk már dinamikus fiatal világbírónak, bölcs öregistennek vagy éppen a létezés összes terhét magán viselő krisztusi alaknak. A jelen rendezésben (Hartmut Schörghofer, Művészetek Palotája, 2016. június 16–19.) teológiai és jogi szakzsargonban okoskodó, de végzetesen sikertelen vezetőként lépett elénk. Örökké szerződésekről papol, de a féltékenységtől elvakult felesége is átlát rajta. Beszédei öncélú, csehovi monológoknak tűnnek, máskor, rosszabb esetben, üres politikai frázispuffogtatásnak. Wotan becsapott, akit csak lehetett, de nem ért el vele semmit. Feleségét megcsalta, várát elhagyta, gyűrűjét maga is megátkozta. Akiket közel engedett magához, végül azokat is eltaszította, és a kínhalálukat készített elő. Alighanem a Wagner-történelem legtébolyultabb, legakarnokabb és legerőszakosabb főistene testesült meg Budapesten.
Alberich a hagyományos (például Patrice Chéreau, Bayreuth, 1976) és a kortárs (például La Fura dels Baus, Valencia, 2007) értelmezésben is a sötétség ura, a világvége előkészítője, a negatív ellenpólus, de ebben a rendezésben Wotannal egysúlyú világirányító. Származását leszámítva mindenben egyezik a főistennel, talán csak annyiban különbözik, hogy kevesebb eszmével igazolja hataloméhségét. Aki ennek a rendezésnek – és e világegésznek – vesztese, az eredeti dráma harmadik ellenpólusa: Fafner. Bár a zenekar újra- és újra elzengi a sárkány-témát, és az egyes szereplők ismétlődő emlékezései megteszik a maguk tiszteletkörét az óriássárkány előtt, a mostani rendezésben már fel sem tűnik harmadik hatalmi erőként. Talán mert minden hatalom ugyanazt akarja, ugyanúgy működik, és ugyanazt a világvégét készíti elő?
Wotan, Alberich és Fafner ahelyett, hogy a létezés urai lehetnének, valójában rabok. Önmaguk bábjai? A hatalom megszállottjai? A vaskorszak romlott korszakának tudatlan szereplői, akik felett a kezdet és vég közötti létfolyam elzúg?
A gyönyörű Fricka (kiért Wotan fél szemét adja), az önfeláldozó Sieglinde (kiért Siegmund szembefordul Wotannal), a rettenthetetlen valkűrlány (aki Wotan legtitkosabb vágyát teljesíti), – említésre sem méltó sorsot kaptak. Mellékszerepkőkké váltak saját életükben. Ezt a szorongásos létérzést Wagner fiatalkorában fogalmazta meg egy német gondolkodó. Mégis megszoktuk, hogy Brünhildét szépnek, szerethetőnek és hősnek lássuk. Felszabadult dallamai, számunkra is énekelhető témái minden Wagner-rajongó fejében a „szép zeneként” élnek. De itt Brünhilde minden megnyilatkozását az űzöttség, menekülés és kényszeres feszültség tremolói hatják át.
Fischer Ádám vezénylése szintén új színnel és értelmezési lehetőséggel gazdagította a korábbi Ring-képet. A Rajna kincse és Walkür nagy részét szövegszerűen vezényelte: számos esetben megtorpant, leállt vagy lelassult a zene egy-egy mondat értelmének megfelelően. Az utolsó két estén viszont a zenei folyamatokat engedte szabadjára, s a színpad igazodott hozzá. Ezzel is jelezve a szereplők egyre erősebb gúzsba kötöttségét. A Rajna kincse és Az istenek alkonya felvillantotta ugyanakkor a zenekari és zenei humort is: az énekesek és a zenészek számos esetben eltorzított megszólaltatással jelezték a jelenet fonákságát.
Wagner Nietzsche tragikus látásmódjától áthatott, de az emberfölötti emberétől mentesített Ringje megérkezett Budapestre. Tündérálmok, csodakardok, önfeláldozó szerelmek – csak kellékek a homályos átkok és az azokat maguknak tulajdonító három, a világot bírni akaró férfi között.
/Indulókép: Arthur Rackham A Ring Wikimedia Commons/
