A kékszakállú herceg vára lemezéről szólva magával ragadó hangszínét, elsőrangú előadói teljesítményét dicsérték a kritikák, a produkciót az öt legjobb operafelvétel közé sorolva jelölték Grammy-díjra. S hogy elnyeri-e a produkció a rangos elismerést, az április elején, a Grammy-gálaesten derül ki, de már maga a jelölés is igen komoly eredmény.
Megdöbbentett, büszkévé és boldoggá tett, hogy a Helsinkiben 2020 elején felvett albumunknak ilyen jó a visszhangja, s Grammy-díjra jelölték. Tulajdonképpen ez az első lemezem, mert bár született már két felvétel – a Salzburgi Ünnepi Játékok Manon Lescaut-jában a Muzsikus lehettem Anna Netrebko mellett, s a Wiener Staatsoper Richard Strauss-előadásában, Az árnyék nélküli asszonyban volt több kisebb szerepem –, de most először énekeltem főszerepet – mondja Vörös Szilvia.
Judit különleges helyet foglal el az énekesnő repertoárján, már akkor erős hatást gyakorolt rá és a sajátjának érezte, amikor a Zeneakadémia növendékeként, Medveczky Ádám irányításával megtanulta. S bár a finnországi meghívás előtt is többször felkérték a szerepre, sokáig nem bújt bele Bartók hősnőjének bőrébe, mert úgy érezte, kellő szakmai és élettapasztalat megszerzése szükséges ahhoz, hogy megfelelően formálja meg. Helsinkiben aztán Susanna Mälkki vezényletével énekelhette, partnere Mika Kares volt, s két koncertszerű előadással született meg a felvétel.
Jó visszahallgatni, összességében elégedett vagyok a lemezzel, bár általában kell némi idő, hogy elkezdjenek halványulni bennem az előadással kapcsolatos emlékek, érzetek, és kellő objektivitással tudjam figyelni – folytatja az énekesnő. – Ma már kevésbé vagyok kritikus magammal, de időbe telt, míg megtanultam, hogy a hibáimon kívül lássam az egész képet és a fejlődés lehetőségét is. Úgy vélem, minden életszakaszban a mű újabb és újabb hangsúlyai válnak fontossá. Amikor készültem a finnországi szereplésre, több felvételt is meghallgattam, Kasza Katalinnal, Sass Sylviával például, de izgalmas volt Christa Ludwig és Walter Berry produkciója Kertész István vezényletével, vagy Várady Júlia meg Polgár László felvétele, a karmester Solti György volt. Érdekesek az eltérő finomságok. Az ember mindig főként a maga elképzeléseire épít, hiszen lényeges, hogy saját interpretáció szülessék, ám bizonyosan hatottak rám a különböző előadások.
Hozzáteszi, ma már biztosan másféle Juditot formálna meg, mint két évvel ezelőtt.
Hiszen nemcsak a hang, maga a karakter is sokat változik már rövid idő alatt is. Rengeteg árnyalattal gazdagodhat, s az a csodálatos ebben a Bartók-hősnőben, hogy sosem lesz ugyanolyan. A tapasztalat mellett a partnerek is hatnak az emberre – magyarázza. – Minden néző más nőalakot lát, annak tükrében, hogy milyen Judit rezonál éppen a saját sorsára a legjobban. Helsinkiben egy fiatal, a Kékszakállút rendkívüli módon szerető Juditot formáltam, aki minden módon meg akarja ismerni a herceget. Akkor még nem éreztem benne annyi erőt, mint ahogy most interpretálnám. Bízom benne, hogy lesz még alkalmam sokféle Juditot megformálni.
Biztosan így lesz, hiszen a felvétel óta eltelt időszakban is több Judit-felkérést kapott, azokra végül a járvány miatt nem került sor, de a tervek szerint a közeljövőben a Concerto Budapesttel hangversenyszerű előadáson formálhatja meg ismét Bartók nőalakját, s a tervek szerint a budapesti Operaház következő szezonjában is több előadáson énekli.
Izgalmas nőalakokat kelthetett életre a Wiener Staatsoperben is. A bécsi operában eltöltött négy esztendő alatt a repertoárja olyan szerepekkel gazdagodott, amelyekre korábban nem is gondolt. A bécsi lehetőséget Vörös Szilvia egy olaszországi mesterkurzusnak köszönheti, ott hallotta áriákat énekelni és Schumann-dalokat előadni Dominique Meyer, a dalszínház akkori igazgatója, aki bécsi meghallgatásra hívta. A szeptemberi előéneklésen azonnal kétéves szerződést kínáltak számára.
Bécsben sajátítottam el azt, mit jelent színpadon lenni,
hogyan tudok az egyik szerepből a másikba úgy átlényegülni, hogy az ne viseljen meg lelkileg. Úgy érzem, itt értem valóban színpadi művésszé. Bécsben az első időszakban például felváltva énekeltem Strauss Elektrájának rideg és rettegésben élő szolgálólányát, majd A trójaiakban Annát, aki kedves, vidám teremtés. Borzasztóan megterhelő volt ugrálni a két világ között. Az elmúlt években sokat fejlődtem ezen a téren, s az, hogy orosz, német, francia, olasz anyanyelvű korrepetitoroktól tanulhatok, a legjobb karmesterekkel, művészekkel énekelhetek estéről estére, jelentősen hat rám, és segít abban, hogy biztos legyek az adott stílusban. Bécsben a Traviata Flórájaként kezdtem, de alig egy-két hétre rá már A trójaiak Annájaként kellett a próbaidőszakra, majd később az előadásokra is beugranom. A darabbeli testvéremet Joyce DiDonato alakította, aki első perctől fogva kedves és közvetlen volt. A támogatása segített, hogy jól érezzem magam, és ne aggódjam amiatt, hogy elérem-e az ő színvonalát. Az igazán nagy művész a szememben az, aki ember(séges) tud maradni. Az eltelt évek tapasztalatának köszönhetően egyenrangú partnerré váltam a színpadon. Az otthoniak voltak a betanuló évek, ez pedig egy megerősítő időszak.
S most újabb korszak következik a pályáján, többet fogja járni a világot. A Staatsoperben nemrég Donizetti Boleyn Annájának Smeton szerepébe ugrott be, Diana Damrau mellett. Májusban Wagner-operákban lép fel, A walkürben Grimgerde, Az istenek alkonyában Waltraute lesz, itthon pedig a Dohnányi Zenekarral énekli Mahler Dal a Földről ciklusát, amelynek azért is örül, mert nagyon szereti a dalok intimebb és bensőségesebb világát, atmoszféráját, azt, hogy énektechnikailag is letisztultabb előadást kívánnak, mint egy opera-előadás. De nemcsak a hazai koncertpódiumokon, a budapesti Operaházban is számítanak rá a következő szezonban, Verdi operája, a Don Carlos Ebolijára kérték fel, s akad még számos más meghívása is, amelyek között igyekszik válogatni.
Mérlegelem, mikor mire mondjak igent – magyarázza Vörös Szilvia. – Bár rám igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, de nem csupán tíz évre tervezek. Mindig kikérem a tanárok, a kollégák véleményét, akik jól ismerik a hangomat, a képességeimet. A Wagner-mű, a Ring Frickáját például visszaadtam a Staatsoperben, majd ráér öt-hat év múlva. Ha ugyanis túl korán váltok drámai fachba, elveszítem azokat a nőalakokat, amelyeket szeretnék még elénekelni. Fontos a nemet mondás művészete, hiszen a zeneboltban a húrok és a hangszerek mellett nem kapható énekhang… Egy mezzoszoprán előtt pedig hosszú pálya áll, főleg, ha okosan osztja be!
A szerző zenei újságíró
