Báthory Erzsébet 1990-ben (Magyar Filmográfia. Játékfilmek 1931–1998.) így foglalja össze e régóta okkal raktárban porosodó magyar film tartalmát: „Varsa főmérnök Kossuth-díjat kap kiváló munkájáért. Pályafutását egykor felesége családjának cégénél kezdte, az asszony ezért ünnepi vacsorára hívja meg rokonságát. Varsa is meghívja az övéit, akiktől éppen a felesége miatt régóta eltávolodott. Márta kénytelen belemenni az összebékítési kísérletbe. A vacsora alatt azonban kirobban az ellentét, kiderül az úri rokonság lelki szegénysége, eltitkolt múltja, és Varsa munkásasszony nevelőanyjának, testvéreinek erkölcsi fölénye. Márta rájön, hogy férjében az állami elismerés ébresztette fel a kötődést az övéihez, és ha szereti őt, ezzel is együtt kell élnie.”
A 16–17. században élt rossz emlékű Báthori Erzsébet nem volt ilyen megértő és tapintatos, mint a nevét viselő, kortársunk filmtudós. A hajdani gonosz lelkű nagyasszony minden bizonnyal máglyán égette volna el a súlyos anyagi veszteséget okozó film valamennyi kópiáját, miután a filmgyárból már száműzte az alkotókat, mindenekelőtt a szocialista-realista regényből silány forgatókönyvet fabrikáló, József Attila-díjas, osztályharcos írónőt, Palotai Borist.

A hivatalosan nagyon sikeres regény jól fogalmazott, politikakozmás kordokumentum. A kortárs pártkatona szerint a főszereplő „otthagyja a burzsoáziát és visszatér a munkásosztályhoz, a kisemberekhez”. Ugyanakkor a „konfliktus a regényen kívül ment végbe, az olvasó számára ismeretlen módon”. (Új Hang, 1955. június)
A hazug regényből gyártott Ünnepi vacsora hazug film, unalmas film, ostoba film. Győzedelmeskedik benne a munkásosztály dogmafüggő marxisták szerint vitathatatlanul haladó szelleme, proletár-igazsága, vasököl-erkölcse az átkos reakcióval szemben, sőt, az eredeti regényben férjét elhagyó nagypolgári származású feleség a filmben kevéske lelki küzdelem árán „új” életében társául a munkásosztályt, munkás származású férjét választja.

1956. ősz: Forr a világ bús tengere, ó magyar!

A filmkritikusok érzik, hogy reng hazánk alatt a föld, de szeptember 20-án határozottan, egyértelműen még nem merik elhinni, hogy… az Ünnepi vacsora hazug film, unalmas film, ostoba film. Amikor a kritikus elvtársak nem a moziban ülnek, hanem rádiót hallgatnak, munkatársakkal vitatkoznak, politikusok nyilatkozataira figyelnek, jönnek-mennek az utcákon, tereken, akkor átélik: reng hazánk alatt a föld! Van, aki sejti a jövőt, van, aki nem; van, aki retteg, van, aki nem; van, aki lapít, van, aki bátran szókimond.
Földrengéskor gyorsan kell határozni, dönteni, cselekedni.
Csütörtökön, a bemutató napján még veszélyeket rejtő bátorság őszintén véleményt mondani: „A film fő érdeme a jó írói munka.” Ugyanakkor „a rendezőnek a forgatókönyv nem biztosított széles lehetőséget, Révész György mégis jó munkát végzett”. (Esti Budapest, 1956. szeptember 20.) Egyet ide, egyet oda, aztán holnap majd meglátjuk!
Másnap már merészebbek a kritikusok. Pénteken Rajki (1957-ben már újra Rajk) András így ír: „Az új magyar film két járható út között egyiken sem halad, hanem közte, valami járhatatlan tarlón. Sem az elbeszélés visszaadása nem sikerült, sem egy sok tekintetben új elemekre épülő szórakoztató filmet nem sikerült létrehozni.” (Népszava, 1956. szeptember 21.) Nem haladó filmdráma, nem kedvesen szórakoztató mozi – ejnye, ejnye!
A Szovjetunióban tanult, nemrég hazatért Jovánovics Miklós (évtizedek múlva a Magyar Írók Szövetségének főtitkára) a Magyar Nemzetben szeptember 21-én már írása címében vállalja: ünneprontó gondolatok. Nem a hazánkban „épülő” balsikerű szocialista demokráciával van gondja – azokban az években azt soha senki nem írhatta le: nemzetünket, hazánkat sorvasztó, pusztító bolsevik diktatúrában élünk! –, de hangsúlyozza, hogy a filmben a haladás és a reakció szembesítése, „ez az összeütközés hamis. Olyan hitel nélkül ábrázolt probléma, olyan lombik-viszonyok közt zajlik, hogy egy pillanatig sem tud őszinte érdeklődést támasztani”. Aznap már a Szabad Ifjúság kritikusa, Kürti László is bátorkodik: „A jó film fellelkesíti, a rossz felmérgesíti az embert. Ennél – unatkoztam. A szürke középszer jellemzi ezt a filmet.”
Egyre bátrabbak a korábban hangtompítós, a párt helyes irányvonalához szófogadóan simuló filmkritikusok. Szombaton, szeptember 22-én – a film alkotóinak nagyon nehéz lehetett elviselni a gyorsan gyorsuló, megsemmisítő össztüzet! – a Színház és Mozi kritikusa, Halasi Mária már temeti a filmet: „A film hibája ugyanis ott kezdődik, hogy nem kellett volna megcsinálni.” Kritika helyett immár – goromba, de jogos – bunkósbot!
A Szabad Nép hétfői számában, szeptember 24-én B. Nagy László mondta ki a filmet felejtés-temetőbe száműző halálos ítéletet. Szerinte egy dramaturg-kisinas számára is egyértelmű, hogy Palotai Boris regénye „filmre teljességgel alkalmatlan”.
A regény „szenvelgős proletár-romantikája, a kétfajta rokonság fehérre-feketére idealizált ábrázolása” – miután a forgatókönyvíró és a filmrendező mint sakkfigurákat tologatja a filmgyárban felépített, „lovarda nagyságú” ebédlőben a vacsoraasztal körül a fehér és fekete bábukat (a jobb sorsra érdemes remek színészeket!) – a filmben „együgyű tanmesévé” silányult.
Illetékes elvtársaknak soha többé nem jutott eszébe moziban műsorra tűzni a hazug, unalmas, ostoba filmet. Csodálatos színészek érzelmeinket megbolygató, szívet dobogtató pillanatai süllyedtek el a feledés mélyvizében: Tolnay Klári tétova, szomorú tekintete a tükörben, Ascher Oszkár keserűen bizonytalan kézmozdulata, Tőkés Anna rejtekező, szűkülő szeme, Bulla Elma keserű titkokat őrző mosolya, Makláry Zoltán kétértelmű, kétszínű, hátborzongató harsánysága…
1956. szeptember utolsó napjai: akik tegnap még lapítottak, ostobán egyetértettek, lángolva lelkesedtek, gyáván hazudtak, gerinctelenül helyezkedtek, most egyre hangosabban értenek egyet a párt új irányvonalával. Bátran elverik a port egy hazug, unalmas, ostoba filmen: a maguk tegnapi magatartását – hitét, tévedését, megalkuvását, gyávaságát, érdekből-helyezkedését – igyekeznek ma jóvá tenni, elfelejtetni. 1956. ősz: komszomolkák ostorozzák a pártkatonákat korábbi tévedéseikért. „Megengedhető-e, hogy egy mű az aheti kultúrpolitika bélyegét hordja? Ha most fognának a filmhez – néhány héttel a befejezés után – másképp készíthetnék el, s vajon, ha a jövő hónapban csinálnák, mi újat jelentene a film számára?” (Színház és Mozi, 1956. szeptember 22.) Egy komszomolka vádolja az alkotóművészt: a jövő hónapban majd milyennek látja és hogyan ábrázolná a magyar valóságot a filmrendező elvtárs?

1957. január: Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai…

A filmrendező elvtárs nyolc év múlva válaszolt: „Emlékszem például, amikor az »Ünnepi vacsora« című filmet levetítették, Darvas József [akkor már nem népművelési miniszter, csak a Hunnia Filmstúdió igazgatója] azt mondta: úgy látszik, mindig az alkotóknak van igazuk. Úgy kellett volna ezt a filmet megcsinálni, ahogy maguk akarták. Ebből a filmből azt tanultam, hogy bizonyos határai vannak az áldozatnak, amit a forgatás kedvéért a rendező meghozhat… Ma is szívesen megcsinálnám még egyszer ezt a filmet, de úgy, ahogy eredetileg elképzeltük…” (Filmvilág, 1964. január 15.)

Bolsevik labirintus: nincs kijárat.

Az Ünnepi vacsora hazug regényből készült hazug film: felejthető múlt idő. Ami felejthetetlen: a folyamatos, soha véget nem érő vacsora. Politikusoknál, kritikusoknál a tehetséges színész mindig érzékenyebben látja és éli át a valóságot. Réges-régen mesélte Ruttkai Éva: Két hétig minden nap hosszú órákon keresztül vacsoráztunk. Finomabbnál finomabb falatokat – minden este mindig ugyanazokat a finomabbnál finomabb falatokat. Az első nap boldogan falatoztunk, a másodikon jókedvűen vacsoráztunk, harmadnap illedelmesen eszegettünk, aztán már csak finnyásan csipegettünk. De újra és újra nógatott a rendező. Tehát: ettünk. A sokadik napon, amikor beléptünk a stúdióba, már csak így köszöntöttük egymást: Jó étvágyat! Egy ilyen filmforgatás egy szempontból hasznos: fogytam három kilót!
Minden hölgy boldog, ha megszabadul feleslegesnek érzett kilóitól. De ezért nem érdemes sok-sok pénzért hazug, unalmas, ostoba filmet rendezni, forgatni, gyártani.