Egy év alatt mintegy kilencszázezer néző látta a filmet a cseh mozikban, ami még úgy is figyelemreméltóan magas szám, ha tudjuk, a cseheknél a mozi még mindig sok nézőt vonz, az évről évre bemutatott új filmekre sokan kíváncsiak. A cseh film, ha máshol már talán nem is, Csehországban még mindig „a híres cseh film”.

Az is jelzi a film sikerét, hogy – és ez manapság már nagy szó – külföldi mozikba is eljutott. Tulajdonképpen nálunk is nagy sikert aratott. A magyar nézők, már akik elmentek rá, lelkesedtek érte. A moziból kijövet két dolgot kértek csak számon: miért voltak rajtuk kívül olyan kevesen a moziteremben, és vajon lehetne-e a magyar történelem hasonló fordulópontjáról, 1956-ról is ilyen népszerű, lebilincselően izgalmas filmet forgatni?

Ez is jól mutatja, mekkora a vágy jelenkori történelmünkből is olyan hősökre, akikkel szinte mindenki azonosulni tud. A cseh rendezőnek, akit már nagyon rég, 2009 óta foglalkoztatott a téma, úgy tűnik, sikerült is olyan hőst formálnia, akinek karakterébe a cseh, de a visszajelzések alapján a közép-európai néző lelkesen bele tudja élni magát. A Rádió című film a jelenkori cseh (és szlovák) történeti emlékezet egyik emblematikus időszakának, az 1968-as prágai tavasznak a történetét dolgozza fel: a prágai Strahov-kollégium diáksztrájkjától a Varsói Szerződés csapatainak augusztusi bevonulásáig, Csehszlovákia szovjet megszállásáig.

Ennek az időszaknak többé-kevésbé még mindenki által ismert epizódjából, a Csehszlovák Rádióban játszódó eseményekből sikerült izgalmas, fordulatos történelmi krimit alkotni, úgy, hogy miközben a közönségfilmek látványos megoldásaival találkozhatunk, a történelmi hitelesség, a korszakban megélt személyes tapasztalatok hitelessége sem csorbul. A történet kereteit nagyszerűen eltalálták a film készítői.

Csehországban, Szlovákiában mindenkinek rémlik valami a Csehszlovák Rádió 1968-as történetéből. Arról legalábbis szinte mindenki hallott, az idősebbek közül sokaknak személyes emlékei is vannak róla, hogy milyen mellbevágó módon változott meg a rádióadások szellemisége a prágai tavasz idején. Augusztusban emiatt a megszálló csapatok gyorsan el is akarták foglalni. De – és ez igazán csehes történelmi epizód – összetévesztették a Vencel téri Nemzeti Múzeum épületét a rádióéval, azt ítélték olyan tekintélyesnek, ami biztos egy ilyen fontos intézménynek ad otthont, és először azt kezdték lőni. Később pedig a Csehszlovák Rádió előtt – akárcsak a prágai felkelés idején, 1945 tavaszán a német megszállókkal – összecsapásokra is sor került, sokáig

sikerült is néhány elszánt munkatársnak hosszabb-rövidebb időre helyreállítani az adást, őszintén tájékoztatni a közvéleményt az országban kialakult helyzetről.

Kevesebbeknek még a film egyik kulcsfigurájának, Milan Weinernek a neve és A nemzetközi élet című, talán a Magyar Rádió Harminc perc alatt a föld körül című magazinjához hasonlítható műsora is ismerős lehet. Az éppen a prágai tavasz leverése után, 1969 elején agydaganatban fiatalon elhunyt Weiner feszítette szét elsőként a cenzúra kereteit, a már nyugati hírügynökségek anyagait is felhasználó műsorának szerkesztőségébe pedig olyan fiatal, a reformok iránt elkötelezett újságírókat, értelmiségieket sikerült toboroznia, mint például Jiří Dienstbier, akik később a csehszlovák ellenzék, a Charta77, majd a bársonyos forradalom utáni korszak aktív szereplői is lettek.

Azonban mégsem közülük kerül ki a film főhőse. A szerkesztőség munkájába számos véletlennek köszönhetően bekapcsolódó fiatal technikusból lesz a hős. Az ő fordulatos története a film történetének végigizgulható főszála. Olyan történet, amely a háttérben zajló történelmi eseményekkel párhuzamos, drámai fordulatokat vesz. Jól kifejezi ezt a film cseh címe is: a Vlny, azaz Hullámok. Ez beszédesebb a magyar Rádió címnél. Szinte ugyanaz a címfordítási dilemma, mint a Sörgyári capriccio esetében.

A cseh fülnek a Hullámok cím először valóban a filmben sorjázó történelmi, személyes és érzelmi fordulatokra utal. Amelyeket át is élhetünk a filmet nézve: a diktatúra elnyomását, majd folyamatos enyhülését, a remény feltámadását, hogy esetleg az első köztársaságban megtapasztalt viszonyokhoz hasonló körülmények lesznek – még ha a már ugyan emberarcúnak nevezett, de mégis fennálló szocializmus keretei között is –, majd a mély kétségbeesést, a katonai inváziót, a megszállást (Csehszlovákiában 1968-ig nem állomásoztak szovjet csapatok), a re-
torziót és az árulásokat. De utal a főhős, Tomáš Havlík személyes sorsára is, aki akarata ellenére, véletlenül kerül a szerkesztőségbe, ahol már éppen megtalálja a helyét, azonosul a szabadságharcos lendülettel, amikor zsarolással arra kényszerítik, hogy az StB, a kommunista csehszlovák titkosszolgálat besúgója legyen.

Kényszerből el is árulja társait, lebukik, meg is szégyenül emiatt, ám később épp ez a szerep teszi lehetővé számára, hogy hőssé váljon, mindent kockáztatva biztosítsa a rádióadás sugárzásának folytatását. Hogy a magánéleti történések, az árván maradt, egymásra utalt testvérek viszonya és egy szerelmi kapcsolat filmbéli érzelmi hullámzásairól már ne is beszéljünk. Amikor pedig a cseh néző megtudja, hogy a Hullámok című filmben 1968-ról lesz szó, még a csehszlovák újhullám, Kundera, Hrabal, Havel, a filmek is beugorhatnak neki.

A rádióhullámok tulajdonképpen csak a cseh cím utolsó jelentésrétege.

A film sikerének titka viszont leginkább az lehet, hogy bár történelmi témát dolgoz fel, mégis az egyik leghétköznapibb szereplőt állítja középpontba. Úgy, hogy a múltat, a filmben megjelenő eseményeket ráadásul nem is igazán akarja magyarázni, értelmezni. A perspektíva teljes mértékben a kortársaké. Velük, az ő jelenükben élhetjük át a közélet enyhülésének folyamatát, az ezzel járó meglepő, váratlan fordulatokat, a fiatal, reményt hozó Dubček színre lépését, Novotný elnök váratlan távozását, a felszabadító hős, Svoboda tábornok elnökké választását.

Egyáltalán nem jelennek meg a mai értelmezési dilemmák Dubček, a 68-asok szerepéről, az a már inkább távolságtartó értelmezés, amit például a Václav Havel életéről készült 2020-as filmben láthatunk. Még a pártról sem hallhatunk sokat. Viszont finoman az azonosulást könnyítő mai nyelvezet, a frissesség élményét kapjuk. A korszak általános, kötelezően használt Čest práci! köszönése csak olykor hangzik el, általában mindenki a ma megszokott Jó napottal, Dobrý dennel köszön, csak a negatív figurák elvtársoznak, a média világa pedig szinte már teljesen mai, spontán interjúhelyzetek, oknyomozás. Mindez mégsem megy a hitelesség rovására.

Egy mindenki által ismert, az általános történelemtudásnál mélyebben be sem mutatott történelmi keretben így egy olyan emberből sikerül heroikus figurát teremteni, aki a nézőhöz, vagy már leginkább a nézők szüleihez, nagyszüleihez hasonló tapasztalatokkal, tragikus dilemmákkal, kényszerhelyzetekkel szembekerülve éli meg ezt a korszakot. Belőle, valójában az 1989 előtti időszak átlagemberéből sikerült a film készítőinek olyan hőst gyúrniuk, akivel már-már egyenesen akciójelenetek sorát végigizgulva tudnak azonosulni a cseh és a szlovák nézők, és Közép-
Európában szinte mindenki.

Nyitókép: Jiří Mádl Rádió (Vlny) című filmjének stábja az 58. Karlovy Vary Filmfesztiválon
Forrás: Alexandra Grulichová, Wikimedia Commons