Ha a fiatal, pályakezdő Marton Éva indulna ezen a versenyen, lenne esélye az első helyre?

Egy bukarestit kivéve soha nem indultam versenyen, mégis úgy hiszem, korrekt feltételek mellett egészen biztosan. Azon az egykori seregszemlén már az első körben kitettek, gondolom, nem az énekesi teljesítményem miatt… A férjem többet nem engedett indulni, és egyet is értettem vele. A Marton Éva Énekversenyen azonban adottak a pártatlan kritériumok, ezt garantálja a rangos zsűri is. Mindannyian kiemelkedő szereplést várunk az itt induló fiataloktól. Személy szerint pedig azokat az énekeseket tartom a legjobbaknak, akiknél az előadott művek összhangban állnak a személyiségükkel, és tudják tolmácsolni a zeneszerző elképzeléseit is. Akik nemcsak tehetségesek, hanem jól felkészültek, képesek előadásról előadásra fejlődni, és győzni akarnak.

Hogyan látja, mit ér napjainkban egy első díj?

A mai rohanó világban egy verseny lehetőséget ad arra – az online közvetítésnek köszönhetően is –, hogy széles körben megismerjék az ifjú énekeseket. Eddigi megmérettetéseink tapasztalata az, hogy azok sem távoznak üres kézzel, akik nem végeztek az első háromban. A verseny igazi díjai azok a meghívások, amelyek alkalmat biztosítanak a fiataloknak, hogy fejlődhessenek, megmutathassák magukat a publikumnak, és folyamatosan új kihívások elé állhassanak. Így a Marton Énekversenyből hazánk is profitál, hiszen tucatnyi ifjú tehetséget ismerhetünk meg, akik a következő évadokban visszatérnek hozzánk. Érdemes hát harcolni a helyezésekért, a jobb és jobb előadásokért. S úgy vélem, mivel a pandémia miatt egy évvel el kellett halasztani a megmérettetést, így még több idejük volt a fiataloknak a felkészülésre, a tanulásra, ezért mindenképpen azt várom tőlük: lepjenek meg!

Fontos feladatnak tartja, hogy az énekeseket összekapcsolják operaházakkal, koncertrendezőkkel. Ezen a téren mennyire sikeresek?

A legelső verseny nagydíjasát, Vörös Szilviát már szerződés köti a bécsi Staatsoperhez, a később második helyet szerzett Horti Lilla pedig a Magyar Állami Operaházban lép fel rendszeresen. A győztesek között akad, aki a milánói Scalában, a Veronai Arénában énekel, a müncheni Operaház tagja lett, vagy a moszkvai Bolsoj Színház állandó fellépője. Mindannyian bekerültek a nemzetközi zenei élet élvonalába.

Nemcsak énekesként, hanem zsűritagként is bejárta a világot. Ha összehasonlítja a többi mustrával, miben más az Önről elnevezett énekverseny?

A személyemtől, attól a zenei látásmódtól, amelyet a pályám során és a tanítással töltött évtizedek alatt szereztem. A zsűri elnöke vagyok, a bizottságot is magam állítom össze kollégáimból, színházi szakemberekből és zenei menedzserekből. Szintén unikálisnak tartom, hogy Liszt Ferenc dalai szerepelnek a kötelező programban, így a zeneszerző-zongoraművész életművét is reflektorfénybe állítjuk, és a most megtanult dalok máskor, máshol is felhangozhatnak. Különlegessé teszi a versenyt a helyszín, a Zeneakadémia. Az intézmény ideális támogatást nyújt a szervezésben és a lebonyolításban. A befektetett munka pedig meghozta a gyümölcsét. Egyre nagyobb a nemzetközi hírünk, a seregszemlét 2019-ben felvették a Zenei
Versenyek Világszövetségébe. Boldog vagyok, hogy ilyen szintre jutottunk, hiszen sok évtizedes vágyam volt a verseny, akkor ötlött először eszembe, amikor az énekes kollégáim tanácsért fordultak hozzám a próbák és az előadások után, s érdekelte őket az általam javasolt jobb megoldás. A tudás átadására, az ifjú tehetségek támogatására, a komolyzene népszerűsítésére remek lehetőség egy ilyen mustra. Idén száznál is több az induló, harminckét országból.

Milyen hatással van a megmérettetés a hazai zenei életre?

A fiatal magyar énekesek élőben, de akár az interneten is követhetik a versenyt, s ha egészséges önkritikával rendelkeznek, akkor vagy jelentkeznek a következő megmérettetésre, vagy a hallottak alapján világos képet kapnak arról, hogy ők milyen szinten állnak jelenlegi tanulmányaikban.

Marton Éva Fotó: Emmer László/Zeneakadémia
 

Hogyan látja, miként változott az elmúlt években az opera? Könnyebb ma egy fiatal énekesnek?

A rendezők fontosabb szerepet kaptak, s a média világa változatlanul erősen befolyásolja a műsorok összeállítását. A pályakezdő énekeseknek pedig sohasem volt könnyű dolguk, és soha nem is lesz. Minden korszaknak megvannak az előnyei és az árnyoldalai, de az, hogy melyik dominál, rajtunk, a hozzáállásunkon is múlik. Rám mindig az volt jellemző, hogy a nehézségekből is előnyt tudtam kovácsolni. Erre próbálom rávezetni a növendékeimet is.

A budapesti versenyhez mesterkurzus is kapcsolódik. Mit lehet átadni néhány nap alatt?

A mesterkurzusnak több formája is van. Amit én adok a verseny után, annak az a célja, hogy rávilágítson az énekesnek a megmérettetés alatt elkövetett esetleges hibáira, segítsek a korrigálásukban, és tanácsot is adjak arra nézvést, milyen szerepekkel foglalkozzon a jövőben.

Sok éven át vezette a Zeneakadémia ének tanszakát. Mennyire sikerült ott átadni a tudását, a tapasztalatait?

Hadd idézzem a korábbi rektort, Batta Andrást, aki így fogalmazta meg rólam írott könyvében, A mennyei hangban: „…minden fontossá vált, ami a színpadi megjelenéshez kell. Nemcsak a szerep, az ária vagy együttes jelenet hibátlan elsajátítása, hanem a viselkedés, a mozgás, az öltözködés és a közönséggel való kapcsolat is. Jelenlétével mintha a magyar énekesképzésbe beáramlott volna a nemzetköziség, a diákok tanárukon keresztül érezhették meg a MET, a Scala, a bécsi Staatsoper színpadjainak levegőjét.”

A pódiumtól 2011-ben köszönt el, s ma professor emeritaként ad órákat a Zeneakadémián. Elég ennyi zene?

Néha bizony sok is! Ennek ellenére az Operaház főtanácsadójaként rendszeresen hallgatom az előadásokat is, és figyelemmel kísérem a hazai és külföldi zenei eseményeket.

Ilyen sok sikerrel, elismeréssel a háta mögött mi az, ami még elérendő, ösztönző cél?

Amióta tanítok, a művészi hitvallásom, életem mottója is megváltozott. Pályám első szakaszában Tosca imájának gyönyörű kezdősora jelentette az ars poeticámat: „Vissi d’arte, vissi d’amore”, azaz „A művészetnek és a szerelemnek éltem”. Pályám zenitjén azt mondogattam a növendékeimnek: „ha nekem sikerült, nektek is sikerülhet”. Most pedig Kundry szavait érzem találónak a Parsifalból: „Dienen, dienen” – „szolgálni, szolgálni”. Annak idején azért jöttem haza, mert azt éreztem, át kell adnom mindazt, amit tudok.
A pályámra mindig úgy tekintettem, mint folyamatos gyűjtögetésre. Lett egy nagy hátizsákom, amelyet az évek során jól megpakoltam élményekkel, tapasztalattal, tudással, amit szeretnék szétosztani. Arra vágyom, hogy amikor meg kell válnom az élettől, ez
a hátizsák üres legyen.

Borítókép: Marton Éva (az első sorban középen) a harmadik énekverseny résztvevőivel a Zeneakadémián, 2018-ban Fotó: Mudra László/Zeneakadémia