A járvány első hullámát követően azt nyilatkozta, nem is bánta, hogy végre kicsit megállhatott, hogy jutott idő repertoárépítésre, olvasásra. Így élte meg az ősszel indult következő időszakot is?
Azt már sokkal nehezebben, hiszen Franciaországban, ahol jelenleg élek, szigorú szabályokat vezettek be, kijárási korlátozással, s elmaradt minden rendezvény. Szerencsére nyáron kertes házba költöztünk csellóművész párommal, így napi hat-nyolc órában túrhattam a földet, s ez segített átvészelni, hogy rengeteg koncertünket mondták le. A baj csak az, hogy a szerepek, amelyeket tavaly elénekeltem volna, nem biztos, hogy két év múlva is beleférnek az aktuális repertoáromba. Nem mindent lehet későbbre átmenteni, s biztos, hogy ez a kiesés a koncerttermeknek és az operaházaknak a jövőben is gondot fog még okozni. Minden komolyabb helyszínnek két-három évre előre kész a műsora, s kérdés, hogy abba hogyan illeszthetők be az elmaradt produkciók… Tartok tőle, lesznek még emiatt lemondások, és egy ideig marad a káosz.

Purcell Dido és Aeneas című operáját, amelyben Belindát énekli, és amelyet a Mezzo TV is sugároz, még a karantén idején, a genfi Grand Théâtre-ban vitték színre…
Azért, hogy megszülethessen az előadás, buborékba vonult öt hétre a teljes stáb, az előadók, a kórus, a táncosok. A premierről nemcsak felvétel készült, a tervek szerint előadjuk majd Luxemburgban és Lille-ben. A rengeteg lemondás mellett szerencsére akadt néhány fellépésem is. S bár szeretek széles repertoárt énekelni, most barokk produkciókból akad jóval több, hiszen ezek a művek nem igényelnek nagy előadói gárdát, ami fontos szempont vírusveszély idején. Többször kaptam magyarországi beugrásra is felkérést, s ennek azért is örültem, mert előzőleg akadt öt hónap, amikor nem tudtam hazajönni. A végén már sírtam, olyan honvágyam volt. Remekül érzem magam a kétlakiságban, az első számú haza azonban Magyarország. Az otthoni online hangversenyeket pedig kiválóan megszervezték; többen követték a felvételeket, mint ahányan a koncerttermekben elfértek volna.

Említette, hogy introvertált alkat, gondolom, így nem zavarta a közönség hiánya.
A kameráktól sokkal jobban szorongtam, mert tökéletesnek kell lennie a sminknek, a hajnak, a ruhának, az előadásról nem is beszélve, hiszen ezek a felvételek megmaradnak az idők végeztéig… Viszont így legalább megvalósult néhány produkció, és nem egy teljes esztendő esett ki a művészek életéből. Pozitívum az is, hogy sokkal több emberhez eljuthattunk. Persze a hangverseny- vagy operaélményben sok minden más is rejlik: látványos-e az adott helyszín, milyenek az illatok, kényelmes-e a szék… De legalább most nem volt cukorkabontogatás… Ismét rádöbbentem arra is, milyen furcsa a viszonyom a tapshoz. Tudom, hogy a tetszés, a siker fokmérője, engem viszont nem igazán érint meg. Ahogy elhallgat az utolsó hang, azt érzem, odaadtam mindent, amire aznap képes voltam, és már mennék vissza az öltözőbe. Nem is tudok rendesen meghajolni még ma sem…

Lassan újraindul a koncertélet. Mennyire van tele a naptára?
Ezen a nyáron három lemezfelvételem készül: egy Telemann-oratóriumon kívül rögzítjük Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című operáját, s megszületik a Warner lemezkiadónál a második szólóalbumom is. Közben a vírushelyzet alakulásától függően Philippe Jarousskyval La storia di Orfeo című közös lemezünkkel indulunk turnéra. Szeptemberben a szegedi Szent Gellért Fesztiválon adok dalestet. A jövő évben egy Haydn-operában is énekelek Fischer Ádám vezényletével, várnak a dán operaházban, a Müpában és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral is lesznek koncertjeim.

Egy évtizede indult a pályája, a lemezei száma pedig már húsz fölött van…
Épp tíz éve volt az első lemezfelvételem az Alan Curtis vezényelte Händel-operában, a Julius Caesarban. Ha visszahallgatom, úgy érzem, mintha nem is én lennék… Az ember minden lemezzel tanul valamit a jobb előadásról. Csak attól tartok, mire rájövök, hogyan kell tényleg jól csinálni, már túl idős leszek az énekléshez… Bár az utóbbi években készült felvételekkel elégedettebb vagyok.

Rendszeresen énekel Philippe Jarousskyval, s közös lemezeik is születtek. Mi mindent lehet a francia kontratenor sztártól tanulni?
A példamutató hozzáállást a munkához. Philippe nagyon felkészült, rengeteg ötlete van egy-egy frázisra, színpadi helyzetre. A zenét mindig halálosan komolyan veszi, egyébként sokat lehet vele nevetni. Mindig kiáll a kollégáiért, a szünetekben szívesen elvegyül a zenészek között. Örülnék, ha én is könnyed és nyugodt lennék, mint Philippe, aki sokat derül azon, hogy én mindig milyen egyenesen és szókimondóan viselkedem. Minden partnertől rengeteget lehet tanulni, erre törekszem koncerten, előadáson, felvételen.

Szó esett a repertoárépítésről. Hol tart most?
Bár tényleg nem barokk énekesnek, hanem énekesnek tartom magam, a fő irány azért a régizene. Sok időm volt gyakorolni az elmúlt évben, új tanárral dolgozom, s szeretném a barokk műveket is kicsit másképp előadni. Ebben a repertoárban is kerek bel canto hangzásra kell(ene) törekedni, hogy betöltse a teret. Bővítem is a repertoáromat sok Mozart- és Haydn-darabbal.
A hosszútávfutás híve vagyok, szeretnék húsz év múlva is énekelni, ahhoz viszont okosan kell építkezni, és nem csak a magam feje után menni. Megfogadom a nálam tapasztaltabb művészek tanácsait.

Mi a helyzet a tanítással? Elkezdett dolgozni a budapesti Zeneakadémián.
Barokk posztgraduális képzést tartottam, amelynek a lezárását megnehezítette a pandémia. De már tárgyalunk a folytatásról. Jövőre az ének tanszakon leszek óraadó, és barokk repertoárt fogok tanítani. Emellett mesterkurzusokat is vezetek. Hívtak a salzburgi Mozarteumba, ez azonban sajnos elmaradt a vírusjárvány miatt. Örömmel tartok kurzusokat, mert tapasztalatból tudom, hogy már egy-két nap alatt is óriási haladást lehet elérni.

Mit tart a legfontosabbnak a tanításban?
Tanárként rá kell hangolódni a növendék személyiségére. Sok minden kiderül abból, hogyan énekel, miként reagál a közös munka során. Apróságokon dolgozunk, például azon, hogyan lehet két hangot összekötni, milyen a viszonyuk. Az énekesek nem szeretnek ilyen „csekélységekkel” bíbelődni, pedig ezekben rejlik a zene. Ahogy a szünet is lényeges része a műnek. Ha ezekre odafigyelünk, akkor nemcsak elénekelt hangok hangzanak fel, hanem megszületik a művészi interpretáció…