A koncerten férjével, Muskát András Zoltánnal énekel. Kizárólag Tosti-dalokból állították össze a programot.

Olyan műveket gyűjtöttünk csokorba, amelyeket különlegesnek tartottunk, amelyek a szívünkhöz valamiért közel állnak, s amelyekbe bele tudunk bújni. Vannak köztük olyanok, amelyeket korábban már sokszor énekeltünk, és sok olyan is, amelyeket most tanultunk meg. A hangversenyt eredetileg idén februárra terveztük az Eiffel Műhelyházban, a pandémia miatt tolódott decemberre, amit nem is bánunk, mert így még érlelni tudtuk az előadást. Októberben már néhány dalt előadtunk a válogatásból, ugyanis a Magyar Művészeti Akadémia szervezett egy koncertet számunkra a Pesti Vigadó Makovecz-termében. Ott nagy sikert arattak Paolo Tosti szerzeményei. Azért rajongok ezekért a művekért, mert bár könnyed olasz daloknak tűnnek, árianehézségűek. Minden egyes darab egy-egy történetet mesél el. Nem könnyű feladat néhány percbe belesűríteni akár egy egész életet, s úgy adni elő, hogy még az olaszul nem tudó hallgató is értse. Ezen a téren komoly gyakorlatot szereztem korábban Japánban, ahol sok éven át rendszeresen turnéztam, s volt, hogy egy koncerten tíz nyelven is énekeltem. Az est végén a publikum tagjai közül többen odajöttek hozzám, és elmondták, mindent megértettek, a színekből, a formálásból, a dinamikából, a zenei hangsúlyokból. A zenén túli világot kell megmutatni, mindazt, ami a kottafejek mögött rejlik. Arról nem is beszélve, hogy az előadóművészeknek újjá kell éleszteniük ezeket a darabokat. Tosti több mint száz évvel ezelőtt írta meg a műveit, nekünk most életre kell keltenünk a kottafejeket, újrateremtenünk ezeket a műveket, úgy, hogy a hallgatóság azt érezze, az előadás pillanatában születnek meg, s hogy rácsodálkozzanak azok is, akik már korábban hallották. Mindez nagy felelősséget is jelent.

Mikor találkozott először Francesco Paolo Tosti dalaival?

Már gyerekként megszerettem, amikor a rádióban olyan csodálatos tenorok előadásában hallgattam, mint Mario Lanza, Enrico Caruso vagy Beniamino Gigli. Később zeneakadémiai hallgatóként is szívesen adtam volna elő néhány szerzeményét, de akkor a tanáraim azt mondták, túl könnyed… Pedig az olasz Schubertként is szokták emlegetni, s mindketten egyaránt hatszázhatvan dalt jegyeznek. Amikor Itáliában jártam, mindig keresgéltem a kottáit, s kiderült, hogy a férjem is ugyanezt tette. Ő annyira szerette a műveit, hogy még a diplomakoncertjének műsorába is felvett néhány dalt, azonban neki is törölték a programjából. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni – András ugyanis a növendékem lett –, akkor derült ki, hogy mindketten több Tosti-kötettel rendelkezünk, s összeraktuk a gyűjteményünket. Ám mindig kutatjuk az újabb és újabb szerzeményeit, s most izgalmas darabokat köszönhetünk Liszkay Zsuzsának, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársának, aki megrendelt nekünk egy-egy különleges kottát a római archívumból, olyan dalokat, amelyek itthon még nem hangzottak fel. Tosti romantikája engem Pucciniére emlékeztet.

Hogyan osztoztak a dalokon?

András azokat a darabokat énekli, amelyek igazi tenortoroknak valók, én pedig néhány zeneileg és tartalmilag is izgalmas, új dalt választottam. Tényleg tenorokra írt számok ezek, de én gyerekkoromtól sokat tanultam ennek a hangfajnak a képviselőitől.

Olyannyira, hogy gyerekként tenorszerepekre pályázott…

A konzervatóriumba a Tosca Levéláriájával és Bizet Gyöngyhalászok című operájának ismert tenoráriájával felvételiztem, részleteket adtam elő, nagy átéléssel, s persze nevetett az egész tanári kar.

Megkérdezték utána, nem tudnék-e egy szopránnak való darabot is.

Így hát belekezdtem a Pillangókisasszony nagyáriájába… Szóval szeretem a tenoroknak írt műveket, a Tosti-dalok szinte az összes külföldi koncertemre elkísértek. Örülök ennek a decemberi hangversenynek, amelynek zongorakísérője régi kedves partnerünk, Szennai Kálmán.

A koncertélet lassan visszatér megszokott medrébe, de mi a helyzet a tanítással?

Két év után nyáron ismét foglalkozhattunk fiatalokkal a balassagyarmati muzsikustáborban, még a salzburgi Mozarteum két hallgatója is eljött a foglalkozásainkra. Mindig is szerettem tanítani, de az utóbbi időben a legnagyobb örömömet a kurzusokban lelem. Olyan jó látni, amikor egy-egy fiatal énekes már néhány nap alatt is sokat fejlődik, s azt a sok rossz beidegződést, ami korábban jellemezte, levetkőzi. Együtt tartjuk a foglalkozásokat a férjemmel, s először mindig ellenőrizzük a technikát, s utána térünk át arra, amit imádunk, az előadóművészetre. Ilyenkor mindig azt próbáljuk elmagyarázni, megmutatni a fiataloknak, hogyan formáljanak meg egy művet, mi a fontos egy darabon belül, s abban is próbálunk segíteni, hogyan értelmezzék a szöveget, milyen kifejezéssel adják elő, hogyan töltsék meg tartalommal. Hogy ne csak unalmasan felmondják a leckét. Hogyan tanuljanak meg, dolgozzanak ki egy anyagot, azt nemigen tanítják, nincs rá idő, nincs rá igény, és sokan nem is tudják, miként fogjanak hozzá… Nyáron örültünk annak, hogy mindenki előrelépett valamennyit, olyannyira, hogy a jelentkezők között volt egy növendék, aki egy hónap múlva köszönőlevelet írt, mert azzal az áriával, amelyet közösen dolgoztunk ki, megnyert egy modern énekversenyt.

Miért ezt az oktatási formát élvezi a legjobban?

Nagyon hasznos ez a néhány napos, intenzív együttlét, amikor egymástól is rengeteget tanulnak, és az is sokat számít, hogy András és én is más szempontokra figyelünk, mást veszünk észre, eltérő technikai kérdésekben adunk tanácsot. Arra pedig mindketten felhívjuk a figyelmüket, hogy mindig szívből kell énekelni, akkor válik figyelemfelkeltővé, egyedivé a színpadi produkció. Annak is örülök, hogy mindig megkérdezik, kiket hallgassanak, kiktől tanuljanak, s mi örömmel ajánljuk a régi, nagy mestereket. Ember Csaba már harminchárom éve szervezi a tábort, s már most szólt, jövő július végén ne tervezzünk mást, visszavár bennünket. Számomra fontos, hogy a zenével kapcsolatos tudásomat, tapasztalatomat továbbadjam a fiataloknak.

Sok évtizede énekel, de még ma is azt vallja, a zenétől mindennap épül.

Már a reggelt is zenehallgatással kezdjük, mostanában Rudolf Buchbinder zongorajátékában gyönyörködünk. Tanulunk, tornázunk, jógázunk, gyakorlunk utána, s persze új repertoárt is építünk, hogy karbantartsuk az agyunkat és a torkunkat. S ilyenkor születnek az olyan programok, mint a Tosti-est, amelynek a szépségét jó volna minél több emberrel megismertetni.

Borítókép: Tokody Ilona az Opera 125 gálaesten. Fotó: Operaház archívum/Éder Vera